Én fizetek nagyobb gázszámlát, csak ne lőjenek – hallatszik az ukrán-magyar határtól több mint 500 kilométerre lévő kisváros egyetlen vasárnap reggel nyitva lévő cukrászdájában.
A bejárat melletti asztaltól leginkább a fideszes választási óriásplakátra nyílik kilátás, a lapok közül arrafelé az egyen megyei napilap érhető el a legkönnyebben, a rádiók közül a Kossuth hallható a legjobban. Fél órás hírműsorának első 8 és fél perce a magyarok menekültek iránti áldozatos munkájáról, kormányzati szereplők határ menti településen tett látogatásáról, óriási összefogásról, adománykoncertekről, a közmédia műsorváltozásáról szól. A saját vállunk megveregetése után következik csak egyetlen, egy Ukrajnában zajlott eseményről szóló hír, amit az energiaellátásunk biztonságáról szóló követ. Szerintük megnyugodhatunk.
„Én fizetek nagyobb gázszámlát, csak ne lőjenek.” Az öltözéke alapján nem a felső ötezerhez tartozó, alaposan kidolgozott izomzatú fiatal férfi a vele szemben ülő apával beszélget. Érvelnie nem kell, mondatát tán a kétségbeesett tehetetlenség, a mélységes szégyenérzet vagy az egyszerű racionalitás szülte. Az apa mellett kisfiú telefonozik, a mondatra felkapja fejét, tekintete távolba réved, majd visszatér a virtuális világba. Egyidős lehet azzal az ukrán kisfiúval, aki 11 évesen egyedül, egy szál útlevéllel, kezére felírt telefonszámmal érkezett Szlovákiába. Két héttel ezelőtt talán még mindketten sütiztek vasárnap reggel, miközben ugyanazt a játékot játszották. Egyikük azóta az éjszaka hőse lett.
„Nem szégyellik magukat? Önöknek tényleg csak a rezsicsökkentés fontos, nem az emberélet?” - kérdezte a minap sírva az ukrán nagykövet.
Az ukrán határtól messzi, alig tízezres kisvárosban élő férfi egy békés vasárnap reggelen válaszolt: „Én fizetek nagyobb gázszámlát, csak ne lőjenek.”