Az elmúlt napokban Brüsszelben járva, magyar televíziós adásokat nem nézve, a külföldi csatornákon elsősorban persze a hírműsorokat követve figyeltem a szomszédunkban zajló háború eseményeit. Térképek és helyszíni beszámolók, ostromlott városok képei váltogatták egymást, folyamatosan. Európát most nem nagyon érdekli más: a lassan két hete húzódó harcok állnak a többség figyelmének középpontjában. Tüntetések kontinensszerte, beszámolók Ukrajna mellett Prágából, Berlinből, Bukarestből, Szófiából, de sehol egy hang, egy kép Budapestről. Mintha a magyar főváros érdektelen lenne, mintha nem is az egyik szomszéd államról lenne szó.
Pedig éppen lenne miről tudósítani: vasárnap este tüntetők demonstráltak a változatlanul oroszbarát propagandát folytató MTVA ellen és előtt. Pár százan érezték úgy, hogy elfogadhatatlan, ami ebben a több mint 100 milliárd forinttal – a mi pénzünkkel – kitömött állami televízióban történik. Igaz, ez a tiltakozás csak közvetve van kapcsolatban a háborúval, voltaképpen tizenkét év bűnei ellen folyt, de hát ez sem nagyon érdekli a „magyar embereket”. Ha érdeklené őket, már rég megszállták volna, kitakarították volna az összes hírhamisítót, az összes szégyenteljes tudósítás szerzőjét, valamennyi olyan embert, aki megszégyeníti ezt a szakmát. Ez azonban nem történt meg: tizenkét esztendeje hazudoznak a képernyőről, ami nem váltott ki haragot. Miért pont akkor váltana ki, amikor már a háború híreit is agyon manipulálják?
De tényleg: nem is most volna itt ennek az ideje. Ha eddig sem keltette fel az emberek haragját, miért éppen most vonulnának fel az MTVA székháza elé, és hajtanák el az egész bandát? Miért ez ellen tüntetnének, ha a háború önmagában sem kelt - tömegekből legalább is nem - semmilyen, cselekvésre ösztönző indulatot? Ahogy néztem a külföld képeit, egyre inkább szégyelltem magam:
Ezt a társadalom miért nem érzi, hogy a szolidaritás kifejezésének ez is a formája? Mi miért nem mutatjuk meg a világnak, hogy együtt érzünk az ukrán néppel, hogy elfogadhatatlannak tartjuk az oroszok agresszióját? Vajon ha tízezrek vonulnának ki Budapest utcáira, ha valóban hatalmas tömeg állna ki egy hazáját védő, a megszállók ellen ádáz harcot vívó nép mellett, akkor is hasonlóan „bátor” lenne ez az állami televízió? Akkor is békés oroszokról és türelmetlen, önmagukra is veszélyes ukránokról beszélne?
És vajon Orbán Viktor, ha azt érezné, hogy itt valóban mindenki egy emberként vállal közösséget a szomszédokkal, megengedné-e magának, hogy változatlanul kétértelmű szavakat használjon? Megengedhetné-e magának, hogy ne számoljon el tizenkét év Putyin-barátsággal? Nem kellene számot adnia arról, hogy ez a fene nagy barátság mit hozott az országnak, és mit neki, személyesen?
Mert Oroszország bennünket egészen tegnapig a baráti országok között tartott számon. Mi viszont még most is nyugodtan ülünk otthon. Nálunk ez így van rendjén.