Felsorakoztak a csapatok a 120 éves Real Madrid és a vendég Real Sociedad spanyol bajnoki labdarúgó-mérkőzésére, de nem úgy, ahogyan szoktak, hanem mindkét együttes jókora paraván mögé állt, amelyen a következő szöveg virított: Mindenki Ukrajnával.
A Bernabeu stadionban zúgott a vastaps.
Nálunk meg kormánypárti „publicisták”, mameluk tévések sulykolják napok óta, mi mindent tettek az ukránok azért, hogy háború legyen. A zavart agitpropagátorok hovatovább ott tartanak: Ukrajna megtámadta önmagát. Mindezt persze azért nyomják, mert a magyar miniszterelnök tizenkét éve barátkozik a pusztító Putyinnal. A történtek tükrében a keleti nyitás végzetesebb tévedés, mintha valaki azt gondolná: a Felcsút, a Gyirmót, a Kisvárda, a Mezőkövesd ugyanazt a játékot játssza, mint a Real Madrid. A stratégiai malőrt a legszélsőségesebb szolgalelkűséggel sem lehet elsimítani. Egészen biztos vagyok benne, hogy amint megindultak az orosz tankok – még egyszer: az orosz tankok –, a Fideszhez húzók egy része is megdermedt, s nem csupán attól, hogy háború van. Hanem attól a felismeréstől is: hiszen mi eddig nem győztük imádni ezt az agresszort!
A dárágoj Vlagyimir törvénybe iktatta: ha valaki háborúnak nevezi Oroszországban a háborút, akár tizenöt év börtönt is kaphat. Nálunk börtön nem fenyeget, ez alapvető differencia, de az MTI-nek a hatalmi körök előírják, miről és hogyan tájékoztathat, s miről nem. Na, és ilyenkor, amikor nagy a baj, azaz kiderül, hogy sikerült megint a rossz oldalra állni, a sportoldalakon jönnek a mézes-mázos fedő dumák arról, hogy a sport minden borzalmat feledtetni képes. Igaz, a második világháború alatt is voltak emelkedett tudósítások a Nemzeti Sport címoldalán a keleti front efféle mérkőzéseiről: Magyar megszálló csapat–Német megszálló csapat 5:0, Légvédelmi ágyús üteg–Német megszálló sereg 2:0. Miután szovjet civilek sokaságát élve eltemették vagy pajtába terelték, és rájuk gyújtották az építményt, a nácik és szövetséges magyar bajtársaik izgatottan készültek a meghitt barátságos mérkőzésekre vagy a szintén „semleges pályán” zajló Horthy Kupa fordulóira. De az akkori lapokban legalább megszálló csapatnak nevezték azt, ami megszálló csapat volt. Ezzel együtt nehéz kiolvasni belőlük a futball – meg minden más terület – dicsőségét.
A sport békében sem feltétlenül szívmelengető. Az évtizedek óta silány, a lézuhatagos NER-időkben is békameneti labdarúgó NB I például nemhogy kárpótolná bármiért is az embert, csak tetézi a súlyos gondokat. Még az is lehet, valóságos lelki összeomlásba kergetné a magyarokat, ha néznék a meccseket. De nem nézik.
Száz évvel ezelőtt, 1922. március 5-én a Nemzeti Sport szerint 17 500, a Sporthírlap szerint 24 500 drukker tekintette meg az akkor is tizenkét csapatos első osztály hat mérkőzését. Eget verő találkozók nem voltak, a párosítás így nézett ki: MTK–MAC (2:1), FTC–BTC (2:1), Újpest–Törekvés (3:0), III. Kerület–Kispest (0:0), VAC–TTC (1:1), VII. Kerület–Vasas (0:2). A nézőátlag a rosszabbik esetben 2916-ra, a jobbikban 4083-ra szökött.
A gyengébb hőskori változat is jobb a mai középértékeknél.
Az idén a következő átlagokat jegyezték nagy jóindulattal: 2327, 2572, 2564, 2309, 2803, 2690. A 2021/22-es évad meccsenkénti látogatottsága 2541. S már ez is csoda, mert a színvonal még az érdeklődésnél is szerényebb. A labdarúgás huszonegyedik századi magyar válfaja sok mindennek nevezhető, csak boldogságfaktornak nem. Még azok is, akik Kövesd–Gyirmót, Várda–Felcsút paródiáról kénytelenek tudósítani, az élet árnyékos oldalán járnak. A szomszédos háború sokkját persze az sem tudná ellensúlyozni, ha Schlosser, Orth, Takács II, Zsengellér, Puskás, Albert lenne a pályán. Ám pusztán Bassey, Besirovic, Hasani, Kutrumbisz, Meshack, Stronati, satöbbi van. Már hallom, amint a magyar–német megszállómérkőzések idején a magyar színészkamarából származása miatt kizárt, nemzetidegennek, mai kifejezéssel ócska libernyáknak nyilvánított Kabos Gyulát idézi az olvasó a Hyppolit, a lakájból: „Mit csinálnak a micsodával?”
A hatalomnak és némely kiszolgálójának ez a vircsaft is tetszik. A némely arra vonatkozik, hogy sokkal több nálunk a – korántsem csortosi minőségű – Hyppolit, mint ahányan meccsre járnak. A jelek szerint a modern idők provinciális első osztályára még a buzgó talpgondozók többsége sem kíváncsi. Lehet, hogy nem marad más, az MTI-módszerhez kell folyamodni: körlevélben szólítani fel a híveket a mérkőzések látogatására. Esetleg meccsmeneteket rendezni. Ám ez nem a hanyatló Nyugat, nem is a pimf királyi gárda, ezért a tömegesített mérkőzéseken a molinó felirata kizárólag az lehetne: Vigyázat Ukrajnával!
Mert az azért már minden határon túl menne, hogy hajrá, Oroszország, hajrá, oroszok!
