Eredetileg valami vidámat akartam írni a héten. Mégiscsak farsang volt a suliban, Dusi pedig Billy Idolnak (külső és hozzá nem értő szem számára csak rockernek) öltözött a jelmezbálra. Nagy lépés ez, hiszen korábban Luke Skywalkerként hasított a fénykardjával, a megbízható, homokszínű Tatuin bolygós viselettel. Most nem kellett külön jelmezt varrni régi párnahuzatból, mert a nejem turkált neki egy fekete bőrdzsekit, karácsonyra már kapott egy Billy-s pólót, így aztán már csak a haját kellett összeborzolni reggel, meg feltenni a koponyás műtetkót a karjára. Bár itt volt egy kis tanakodás, mert elrejti a dzseki ujja, de aztán megszületett a megoldás: majd a jobb kezén feltűri a bőrdzsekit, Billy Idolnak mindig is jól állt a következetlenség. A reggeli időszak persze nem mindig kedvez a farsangi hangulatnak: a tetkó nem akart odaragadni a karra, az összeborzolt frizura pedig folyton visszatért a kisfiús változatához. Nem könnyű rockernek lenni, vontuk le a következtetés egyelőre még némán, és Luke Skywalkerre gondoltunk, akinek soha nem kellett hasonló problémákkal szembenéznie.
Már felmerült bennem, hogy az anyám itt maradt hajlakkját kellene bevetni, amit minden nap elején nagy szisszenéssel visz fel, és olyan lesz tőle a frizurája, mint a megszáradt spagetti, viszont áll, mint a cövek. Fújtunk is rá egy kicsit, tán a magunk megnyugtatására, de mindenünk berzenkedett attól, hogy zizegjen a gyerek haja, amikor pont ezt az árvalányhajas puhaságot szeretjük benne a legjobban. Így aztán Billy Idol tetkóval és a rockervilágban meglepően szolidnak számító frizurával, ám vállra vetett gitárral indult el a boszorkányok, királylányok, nindzsák, űrlovagok és egyéb lények világába. Villamossal, ami megint nem túl elterjedt a sztárok világában, de a limuzinról, meg a rockélet egyéb vonzatairól mélyen hallgattunk.
A készülődés pár órája elhitette velünk, hogy talán semmi sem veszélyeztetheti azokat az időket, amikor ez lehet a legfontosabb: az összevissza álló haj, a lejátszóból bömbölő Rebel Yell, amelybe nem keverednek a bombák zajai, az épp felrobbanó, kettétörő, megsemmisülő életek sikolyai. A szorongás persze végig ott maradt a nevetésünk mögött. Igyekeztem nem elővenni a telefonomat a villamoson, hogy a hírfolyamban megnézzem, remélhetően még nem zárták körül Kijevet, kitartanak a védők, és van még csoda. Persze csoda van már abban is, hogy nem sikerült Putyin villámháborúja, az ukránok egy emberként küzdenek és állnak ellen a sokszoros túlerőnek, a világ normálisabb része pedig felsorakozott mögöttük, és ott segít, ahol tud. A rocker felem persze azt szeretné, ha oda is mennének, és jól elvernék a port a megszállókon, az apa felem meg rögtön azt feleli, hogy semmi sem éri meg a harmadik világháború kockázatát.
A háborút Dusinak is el kellett magyarázni, hiszen a kitörése óta szinte állandó téma a felnőttek beszélgetéseinek. Megpróbáltuk némiképp meseszerűen előadni, de a szavakon, mint a nem szűnő vérzés, folyton átütött a valóság. Azóta majd minden nap megkérdi, hogy tart-e még a csata, és győztek-e végre a jó emberek. A suliban is rajzoltak a gyerekek, az egyiket, a 3 B. kompozícióját ki is függesztették a falra, a két nagy szivárványszínű zászló alá, amely hetek, hónapok óta leng a bejárat felett. A sokszínű béke jele fölött a Béke Ukrajnának! felirat látható, meg virágok, békegalamb, szívecskéből kiálló aprócska ukrán zászló. A jobb alsó sarokban – miheztartás végett – az orosz lobogó is helyet kapott, a fehér csíkban Putyin nevével, majd jól áthúzták az egészet fekete ceruzával. Nem tudom, otthon megtehetnék-e mindezt az iskolák, mennyire szabja meg most is a kommunikációt a fenntartó, könnyen lehet, hogy még a szívecskéért is egyeztetni kellene valamelyik felelőssel, s lehet, hogy kisebbre kellene venni az áthúzott zászlót.
Gondterhelten járkálunk fel és alá a lakásban, nem tudok szabadulni a telefontól, a jó hírektől remélek valamilyen vigaszt. Biztatom magam, hogy volt már hasonló, hiszen mellettünk esett szét Jugoszlávia, a NATO is bombázott már a koszovói albánok védelmében, és azt sem volt könnyű megélni. Ám ez most mégis más. Itt sokkal nyilvánvalóbban áll előttünk az értelmetlen pusztítás, a puszta agresszió, amely, ha tehetné, maga alá gyűrne mindent maga körül. Hiszen alig telt el pár nap, s az áthúzott nevű vezető már az atomfegyvereket is szóba hozta a maga szolid és érzékeny módján, hogy mindenki értse: az irracionalitásnak csak mélysége van, határai nincsenek. Vajon erről is kellene beszélni a gyereknek? Hogy olyan fegyvereink is vannak, amelyekkel gombnyomásra az egész világot lakhatatlanná tehetnénk? Vagy arról a történelmi bűnről, hogy ahelyett, hogy ezt a nagy összefogást és az erőforrások látványos felsorakoztatását a bolygónk megmentésére fordítanánk (lásd a nemrég kijött IPCC-jelentést), kénytelenek vagyunk elpazarolni az áthúzott nevű vezető kisded játékaira. Nyerünk, aztán mégis veszítünk.
Nézem a hétéves Billy Idolt ezen a furcsa jelmezbálon, ahová besettenkedett a háború angyala is. Mosolygok rá, léggitározom, pedig kapar a torkom. De talán ma még mi állunk nyerésre.
