Egy harapás mindig kell belőle. Lenézni a hídról a folyón remegő fényekre, biccenteni magunkban valamilyen félszeg üdvözlégy gyanánt. És persze elkönyvelni, hogy igen, nekünk ez a méret a Duna, nem vékonyka kanális, szerény folyó, hanem ez az átkarolhatatlan távolság, amelyen még ma is csodának látom a hidat. Hallgatom az éjféli villamos közönyös csikorgását, ahogy álomtalanul kering a Körúton, visz haza, vagy egy annak nevezett apartmanba. Gyenge vagyok, kell a fedél a fejem fölé, régen volt már, hogy beértem a csillagos égbolttal. A tágasságot ma már a négy fal kényelme jelenti, hogy akadálytalanul ellátok a tévé pislákoló piros pöttyéig, de már a fürdő is más világ. Fejemben még az esti film mesterséges csillogása, nyaktörő, a fizikáról mit sem tudó kalandok, amelyek úgy viszonyulnak a lassan önmagukba forduló utcákhoz, az utolsó nappali és az első éjszakai jövevényekhez, ahogy az oázis ígérete a sivatag kiapadhatatlan homokjához.
Ma már csak szeretők vagyunk. Fél nap, jó esetben másfél jut nekünk, hogy újra átéljük azt, amit egykor szerelemnek hívtunk jobb szó híján. Mindig olyannak láttam, aki körül sokan legyeskednek, sokan visznek neki virágot, bókolnak hosszan egy kihűlt nyelv szavaival, vagy némán és sóvárogva bámulják messziről. Aztán amikor járni kezdtünk, egymásba feledkeztünk a józanító napok ellenében, s akkor derült ki, hogy ez is csak látszat: a rajongók legtöbbje hazamegy, amikor tompulnak a fények, és söpörni kezdik a padlót. Én messzebbről jöttem, így aztán sokáig idegenként kellett szeretnie. Azért nem tűnt fel, mert úgy-ahogy egy nyelvet beszéltünk, bár az övé jóval gyorsabban pergett, és mindig volt egy-két olyan szava, amiket ő talált ki és terjesztett el. S bizony erre igen büszke is volt: nem puszta modell ő egy alkalmi festő éles tekintete előtt. Ő maga pózol a saját tekintete előtt.
Kell, igen nagyon kell belőle minden hónapban ez a harapás. Kifülelni az intézkedő járőr katonásnak gondolt kérdéseit, szeppenten állni az aluljáró pékségénél, mert nincs elég apróm. Ha kalória kell, akkor számolj előre, valami ilyesmi van írva az eladó arcára, meg hogy nem szívesen venné elő a kártyaleolvasót. Nézem a sok eurócent közé bebújt forintokat, elég sok krajcár, de még sem tesznek ki egy kakaós csigát, így hát lemondással indul a nap. Ízed emléke a számban, mondanám rossz költőként, és élvezném az eladó szétfröccsenő zavarát. Pimaszkodik ez az őszülő ötvenes? Vagy tényleg randira gondolt? S vajon melyik a felháborítóbb?
Én már azzal is beérem, ha saroktól sarokig sétálok a Körúton. Anyám még azt mesélte, hogy lánykorában az számított igazi ruhának, ami az itteni butikokból került fel Kolozsvárra. Kicsit félve pillantok tétován visszatükröződő önmagamra egy kulcsmásoló kirakatában, csupa praktikum vette át rajtam a tetszeni vágyás helyét. Úgy is mondhatnám, én ma már belülről haladok kifelé, csak halványan rémlik, hogy mikor változott meg az irány. A Körút is alkalmazkodott az új idők új dalaihoz: már inkább falatozók, kocsmák, gyors vásárlások színtere, nekem már ez a pezsgés, ez a tétova, hazavihető álom, amelyet szeretnék elnyújtani ébredésig. Az Oktogon és a Nyugati között mindig megrohan a régi érzés: mennyire szeretnék ide tartozni. Anyámékkal vagyok, visznek a Vidám parkba, most fogom látni először a földalattit, mohón olvasom a feliratokat, még most is alig fölfogható, hogy mindent értek, minden az én nyelvemen van, gondolkodás nélkül kérhetek útba igazítást bárkitől, nem kell percekig agyalnom azon, hogy is mondják románul az útkereszteződést. Szóval, jó lenne megállítani és meggyőzni őket, hogy maradjunk. Később megtudom, hogy apám mozdult nehezen, ő nem merte otthagyni azt a hálót, ami ha nem is fényesen, de gond nélkül fenntartott minket. Arról nem is beszélve, hogy úgy kellett volna otthagyni a rokonságot, hogy nem tudjuk, mikor láthatjuk őket viszont. A pesti könyvesboltok vagy nagyanyám sütije? Milyen gyerek tudna dönteni?
Dusi első tervei is még Pesthez vagy Decshez kötődnek. Gazdálkodó lesz, sok állatot tart majd, mondta a minap. De előtte elvégzi az egyetemet Budán. Barátnője nem lesz, mert az csak hátráltatná. Egyelőre olyan homályos, hogy miért kell az ember mellé valaki. Jó, azt látja rajtunk, hogy családként így jó a buli, de ez még semmit nem jelent. Hevesen bólogatok, miért is igazítanám ki? Én is csak egy-két éve tudom, hogy az élet még a legbiztosabb dolgokat is képes pillanatok alatt felülírni. Hiszen egy kis kórokozó miatt majdnem leállt a világ, akkor most azon kezdjek vitázni, hogy tehenet vagy inkább lovat tartson diplomás tudósként a leendő farmján? Annak azért drukkolok, hogy a szíve neki is ugyanúgy dobbanjon majd meg a Margit hídon. Nézze meg századjára is a giccsbe mosódó fényeket, olvassa el az új feliratokat. És ne tagadja le azt a furcsa kaparást a torkában, amikor elhagyja a pályaudvart a vonat, és nem tudja, mikor jön legközelebb.
Én Pesten kerültem a legközelebb ahhoz, aki akartam lenni. Most már csak távolodom. Más álmok keringenek körülöttem, más városok. És egy kicsit minden nap újraírom a végkifejletet.
