Honnan indult A távolodásban kötet megírásakor, és elképzelést, versnyelvet, koncepciót tekintve hová szándékozott megérkezni? Végül hol kötött ki?
Jó lenne tudni, honnan indultam, de nem tudom. Kevéssé vagyok tudatos az efféle dolgokban. Volt egy rakás prózaszerű szövegem, rövidebbek, hosszabbak. Ezekből dolgoztam, ezeket szedtem szét. Talán tényleg a szobrászathoz állt a legközelebb ez a folyamat. Jókora kőtömböktől olykor a kavics méretű végeredményhez jutottam el. Ez a könyv ugyanis nem a klasszikus módszerek mentén készült. Az egésznek talán az ötöde íródott eleve versként. A többi drasztikus, már-már brutális sűrítések eredménye. És hogy hová jutottam, azt sem könnyű megmondani. Csak a kötet címében is jelzett távolodás folyamata biztos.
A rendkívül átgondolt, szép ívű kötet mintha az entrópia felé haladna – „Minden a romlás jegyében áll”, olvasható a Rahan című versben. A különféle emlékjegyzetek és útinaplók a nagyvilági történésekről, a lakóhely és az elmúlt gyerekkor felidézése, a felmenők elvesztése, az interperszonális kapcsolatok bomlása, az én önmagától való eltávolodása végül a kötet utolsó, Szövegek T. J. hagyatékából főcímet viselő, 16 verset egybefogó részéhez vezet el, amely egy pszichiátriai beteg monológjait rögzíti. S itt a nyelv már-már értelmét veszti, teljes a turbulencia, felbomlik a normalitás, a hétköznapi értelem, maga a nyelv: őrült beszéddé válik – Ki volt ez az ember, miért jegyezte fel, amit mondott, és hogyan születtek ebből a versek? És miért kerültek a kötet végére?
Átgondoltságról tényleg aligha lehet szó. Talán szokatlanul hangzik, és kissé régimódi, romantikus felhangja van, de a sugallataimra hagyatkozom. A turbulencia, amit említett, talán az egyetlen szervezőerő. Ha van íve ennek a könyvnek, akkor ez az ív az úgynevezett őrület felé tart. Már amennyiben őrületnek tartjuk T. J. szövegeit. Őt korábbi munkahelyemen, egy hajléktalanszállón ismertem meg. Évtizedek óta ott élt, alig szólt valakihez. Egyszer csak beszélgetni kezdtünk, vagyis inkább elkezdte mondani a monológjait. Mindezt annyival segítettem, hogy különféle képeket mutattam neki, leginkább műalkotások fotóit. Épületeket, festményeket, szobrokat, amelyekhez kommentárokat fűzött. A kezdetektől lenyűgözött, ahogy beszél. A végtelen szabadsága, szövegének radikalitása. Talán nem is ő beszélt, hanem a tudattalanja, az univerzális én. A távolodás az éntől való távolodást is jelenti, ennek egyfajta végpontja lehet a „galaktikus első személy”, ahogy Földényi F. László írta Mészöly Miklós kapcsán. Ez a galaktikus első személy beszélt T. J.-ből. Ilyesmit elég ritkán hall az ember, szinte soha. És itt én már alig vagyok jelen, csak a rögzítés aktusához van közöm.
Mintha az egész kötet is egyfajta hagyaték lenne, a világba belefáradt ember létérzékelése, aki az életút felén számba veszi az emlékeit, s talán némi csalódás tükröződik benne. Ez az általános léttapasztalata, és csakugyan csalódott, netán teljesen komolyan veendő az a „hála”, ami A hála című versben éppen szarlapátolás közben érinti meg a versben beszélőt?
Csalódottságról nincs szó, dehogy. Akkor olyannak tűnne az egész, mintha itt előzetesen bárki is ígért volna valamit, ami aztán csúnya átverésnek bizonyult. A kudarcaimat magamnak köszönhetem, az esetleges részsikereimet viszont nem. Azok nem az én érdemeim. Soha nem tudtam kihagyni a számításból valamiféle transzcendencia jelenlétét, amiről szinte semmit sem tudok, csak olykor, megrendítő pillanatokban a közelségét érzékelem. Az említett versben erről a közelségről van szó, egy nem éppen felemelő helyzetben. A csatornatisztításnak is megvan a maga kontemplatív rétege, bármilyen meglepő. Ott állsz az emberi matéria fokozhatatlan esszenciájában, és közben átélsz valamit, ami erre az egészre „merőleges”. Nem egy hittankönyvbe való helyzet, de hát senki nem mondta, hogy Isten a kegyes irodalom által kedvelt illusztrációkkal dolgozna. Meg is kaptam érte a magamét itt-ott, természetesen. Vasadi Péter mondta egy interjúban summaként, hogy ki kell merni a szart. Ez pontos, a feladat röviden tényleg ennyi.
Az utazás, ami nemcsak a térben (Szilézia, Márvány-tenger, Drezda stb.), hanem az életben és a (személyes és kozmikus) időben is megtörténik a versekben, különösen fontos. Ez az „időutazás”/távolodás milyen érzéseket hívott elő önből például egy pénzérme megtalálásakor (A vakablakban), vagy egy fa élete leírásakor (Magas-Tauern)?
Amikor otthon vagyok, a szülői házban, mindig olyan érzésem van, mintha kinyílna valami, és visszafelé haladnék az időben. A múlt elkezd jelenként viselkedni, a gyerekkor ismét valóságossá válik. Ami egyáltalán nem idillikus állapot, de számomra mégis fontos, mert így talán megérthetek valamit abból, hogy mi történt velem, és mi történt abban a térben, ahol az életem egyik meghatározó szakasza telt. A könyv jó néhány verse szól erről az állapotról, nyilván azért, mert mindez egyre jobban foglalkoztat. Ülök a régi szobámban, és az ablakon kinézve látom azt a vörösfenyőt, amit jó húsz éve ültettem. Már magasabb a háztetőnél. Ez a fa húsz év alatt végrehajtotta a feladatát, beteljesítette önmagát, és ezzel óhatatlanul szembesülésre kényszerít. Ehhez képest én vajon mit csináltam? Az utazás manapság elterjedt formái végtelenül taszítanak, a fapados repkedésekben rejlő kényszeres őrület megrémít. Számomra az utazásnak csak akkor van értelme, ha együtt jár egy belső munkával, a figyelem és a megértés szándékával.
A többi a hedonizmusról szól.
A természet, a növények-állatok („a táj”) világa, s benne az ember – ez a kapcsolat költőileg ma már mennyire nehézkesen fogalmazható meg? Milyen lírai nyelven lehet ezt hitelesen megjeleníteni?
Amióta az eszemet tudom, leginkább az foglalkoztat, hogy nyelvet találjak, érvényes nyelvet ahhoz, hogy beszélni tudjak valamiről, ami nem emberi. Mert a természet, a táj nem ember, és látszólag nem vesz tudomást rólunk. Van ebben valami őrületszerű: mindig is a nem emberiben, az irántam látszólag közönyös térben, a természetben éreztem a legotthonosabban magam. Ma már azt hiszem, hogy a természet nyelve leginkább zenei eszközökkel közelíthető meg, a költészet legfeljebb körüljárni képes, kivételes esetekben tud csak a függönyök mögé nézni.
A már emlegetett T. J. szövegei ugyanakkor azt is megmutatták, hogy mindez mégis lehetséges nyelvi eszközökkel. Az emberi tudattalan nagyon közel van a természethez, talán a része is, nem választható el tőle. Aki képes ilyen alászállásokra, megtapasztalhat valamit abból, milyen is a természet nyelve.
A saját életében ki tudta alakítani a természetközelséget?
Egy erdőben élünk, vagyis egy valamikori erdő romjai között, ami azért így is varázslatos tud lenni. Most is, ahogy kinézek az ablakon, látom a csuszkákat és a meggyvágókat reggeli teendőik közben. A kályhában ropog a tűz, idehallatszik a közeli patak zúgása. Ezt nevezik természetközelségnek? Az urbánus lét mindig távol állt tőlem, soha nem értettem, mire jó. Az úgynevezett előnyei nem érdekelnek. A városok a történelem bizonyos szakaszaiban még jelentettek valamit, képviseltek valamiféle kultúraformáló erőt, de ezek az idők elmúltak, ma már csak burjánzó embertelepek leginkább, az elmebaj különféle formáinak ideális táptalajai. Elnézést kérek a városlakóktól, de nem mondhatok mást.
A versei mintha azt sugallnák számomra, hogy az élet egy pontjától kezdve, bármi új élmény is jön szembe, az mindig a régmúlt világát idézi fel, mintha ismétlődések vagy visszatükröződések történnének. A kötetben van egy rész – Versek egy 1998-as füzetből –, aminek a beemelése is mintha ezt támasztaná alá. Mintha már akkor is távolodásban lett volna… Egy idő után csak visszanézünk?
Nem egy idő után, hanem folyamatosan, azt hiszem. Az idő gömbszerűen működik, és egyszerre minden irányba terjed. Minden egyszerre van jelen. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, ami volt, egyszerűen azért, mert ami volt, az most is van. Semmi sem múlik el, minden aktuális, éppen most. Azok a régi versek is azt jelzik számomra, hogy lassan negyedszázada is ugyanaz foglalkoztatott, mint ma. Nem nagyon változtam, sem a figyelmem természete, sem az irányultsága. Van ebben valami rögeszmés jelleg, nem vitás, de bizonyos dolgok nem működnek efféle ragaszkodások nélkül.
Az „apa- és anyaversekben” a veszteségeit írja költeményekbe, az öregedést, a kapcsolatok végstádiumát, az elmúlást. Tíz-húsz éve milyen versek születtek volna a szüleivel való kapcsolatáról? Születtek volna egyáltalán?
Erre nagyon nehéz válaszolni. A könyv címadó versének középpontjában apám halála áll, szenvtelennek és bizonyos értelemben kegyetlennek tűnő közelítésben. Hiába, úgy látszik, csak úgy vagyok képes közeledni, közelíteni, ha egyúttal távolodom is. A halála óta sokat foglalkozom vele, mintha most intenzívebben lenne jelen, mint életében. Én is öregszem, közeledem az eltűnési ponthoz. Rosszul élünk, rejtetten, bezárkózva, öntévesztések útvesztőiben. És úgy megyünk el innen, hogy a másik számára ismeretlenek maradunk. Ha van életfeladat a megmaradt időre, hát ez az.
+1 kérdés
„A természet nyelve leginkább zenei eszközökkel közelíthető meg” – említette. Készül-e a zenei projektjének, a horhosnak új lemeze? Mennyiben lesz más a 2020-as, 7 darab című albumnál?
– Egyelőre csak alakulgatnak újabb darabok. Most egy afféle „besztof”-anyagon ügyködöm, az eddigi legsikerültebb dolgainkat szeretném egyben látni, kicsit átkeverve, újabb rétegekkel megerősítve. Hangokat, zajokat gyűjtök, és figyelem, milyen irányba rendeződnek.
