Budafokon járunk, ahol az egykori sörgyárban működő Art Quartier Budapest körül az utóbbi években kialakult egy kisebb művésznegyed, a képző- és vizuális művészektől a zenészeken át a kortárs táncosokig sokan rendezkedtek be a tágas ipari terekben.
A Sörház utca sarkán, egy Dunára néző polgári lakóház földszintjén működik az E 40 Design bolt, ami nevét az ipari lámpák góliátjának foglalatáról kapta. Belépve Aladdin hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli kincses barlangjába, a retró tárgyfolklór minimúzeumába érkezünk.
Éltető emlékek
Minden polcon megszólít valami, de itt a tárgyaknak mágikus erejük van, rég elhalványult emlékeket, ismerős érzéseket ébresztenek. Hallom a szódásszifon szisszenését, látom a nagymamámat a Panni fal előtt, amin épp megcsörren a macska alakú kerámiadísz mellett a zöld tárcsás telefon. Az időutazásra elkísér Farkas Judit és Kovács Imre, akik családi vállalkozásként viszik a boltot, emellett mindketten szenvedélyes gyűjtői a retró tárgyaknak. Imre felnőttfejjel a gyermekkora játékait kezdte gyűjteni, kijárt a Verseny utcába, az Ecserire és a PeCsa bolhapiacain is kutatott a Lemezárugyár slágertermékei, a lendkerekes Trabantok, csengős mozdonyok és rakétapisztolyok után.
„Az egykor még filléres dolgoknak közben komoly értéke lett. A gyerekeink ezt már nem értik, ennek az üzletnek velünk lesz vége. A retró addig él, amíg vannak, akik emlékeznek ezekre a tárgyakra” – mondja, bár ezzel vitába száll Judit, aki szerint a tárgykultúra különleges elemei utat találnak az utókor szívéhez is, emellett vannak igazán tartós, időtálló darabjaik. „Ez az asztal még ötven év múlva is asztal lesz” – mutat rá egy felhajtható fedelű darabra. Őt 19 évesen kerítették bűvkörükbe a régi tárgyak, mikor családjával kertes házba költöztek, és az előző lakó, egy gyűjtögető idős hölgy felhalmozott holmiját kiürítették. „Egy teherautónyi kacat volt a padláson, köztük különleges régi tárgyak is, például gyógyszeresüvegcsék, amiket eltettem magamnak. Megfogott a szépségük, azóta járok padlásokra, pincékbe keresgélni. Egy időben kapcsos retikülöket, gyöngyös és hímzett táskákat is gyűjtöttem – meséli, miközben megállunk a nippespolc előtt. – Ebben is van stílus, csak meg kell tudni különböztetni a giccset az értékestől, a tömegárut az egyeditől. Ehhez kell a jó szem, a rutin és az érdeklődés. Ma már az internetes archívumok is segítik a tárgyak beazonosítását, és a régi könyvek, mint A lakásberendezés ABC-je” – mutatja az 1968-as kiadású kötetet, amiből rengeteg háziasszony meríthetett ihletet annak idején. A játékospolcon a lendkerekes motor mellett ott a bűvös kígyó, amivel én még jókat játszottam. Meg is tartottam a miénket, de igazat kell adnom Imrének, a digitális-virtuális játékokon pörgő gyerekeimet már csak két percig kötötte le.
A terem lámpabúrája
Megakad a szemem egy Pannonia Hotels-jegyzettömbön, a Metropol szállodában portásként dolgozó apukám zacskószám hozta haza ezeket. Csuda gondolta, hogy idővel ilyen értékesek lesznek. „Pedig a vendéglátós relikviák most nagyon kelendők” – mutat Imre egy utasellátós reklámplakátot, Lengyel Sándor zseniális grafikájával. Számos közismert logót tervezett a Tibi csokitól a Caolán át az Ali baba pörkölt kávéig, rajzolt „pin-up görlöket” a Játékkártyagyár megbízásából, és rengeteg diafilmet, a klasszikus mesék mellett sci-fiket is, mint az Utazás a Holdba 2111-ben. „A hatvanas években a jövőt már az űrkorszakban képzelték el, ez a tárgyak merész formáiban és az anyaghasználatban is megjelenik. Népszerű volt a tölcsér formájú láb, a műanyag és a króm, az élénk színek, a piros, a narancs, a sárgából is a nagyon sárga.
Akkoriban köszöntött be a hippikorszak, a szexuális forradalom, ez a felszabadultság inspirálhatta a formatervezőket is” – mondja Imre, meg persze az is, milyen anyagok, színskálák voltak épp elérhetők a gyártáshoz, egészíti ki Judit. Imre mutat egy ufóra hajazó, talán a holdra szállás által ihletett hifit, amire ráragasztották a „nem eladó” cetlit. „Erre húsz évet kellett várnunk. Persze megvehettük volna előbb is, jóval drágábban az eBayen. Nem csak a formája, a neve – Weltron 2005 – is forradalminak számított 1968-ban. Fel lett újítva, találtam egy idős bácsit, aki még elvállalta. Tökéletesen működik a lemezjátszója, a hozzáértők szerint a bakelitek még szebben is szólnak, ezért van most reneszánszuk. Meg a magnókazettáknak, darabjukért már kétezer forintot is elkérnek. Mi ilyesmivel nem foglalkozunk, leginkább bútorokkal, kis részben kiegészítőkkel, és a lámpákkal” – folytatja a retró játékok utáni második nagy szerelmével.
Az egyik kincse Borsfay Tamás 1971-ben készült állólámpája, az elérhető luxus ikonikus példája. Ebből a rózsaszínűből ráadásul keveset gyártottak, a lamellás búrája még szinte tökéletes, csak a krómtalapzat sérült picit, a fránya porszívózás miatt. A polcon sorakoznak a Szarvasi Fémipari Ktsz. egykor talán milliós tételben gyártott, porcelánfoglalatos ipari lámpái, amik a sertéshizlaldától a közterületekig mindenütt világítottak. Többségüket már másodkézből vették, ritka, amit maguk szereltek le az eredeti helyszínen. Aztán ott vannak a háború előtti, sújtólég- és robbanásbiztos EKA lámpák, Engel Károly Elektromos Készülékek és Anyagok Gyárából. Ezeket leginkább irodákba, loftlakásokba viszik, mert kell hozzájuk belmagasság, és nagyon ipari jelleget is teremtenek. Jóval játékosabb Borz Kováts Sándor legendás Vargánya lámpája, ami fehér talpával, piros búrájával tényleg gombára hasonlít. „Ezek pedig óriási sikert arathattak volna külföldön vagy nagyobb szériás gyártásban, hiszen ötletesen variálhatók, a búra elemei levehetők, így válthatunk olvasólámpáról hangulatvilágításra” – mutatja be Imre újabb kedvenc dizájnját, az Opteam csoport Felhő lámpacsaládját a hetvenes évekből.
Találatok a béketáborból
A variálhatóság egykor fontos szempont volt a bútorgyártásban, erre mutat példákat Judit, a billenő ajtós bárszekrénytől a Panni falig, amit egy skandináv bútorcsaládról koppintottak. „Az utángyártás, az utánérzés legalább annyira jellemző volt, mint a saját tervezés. A funkcionalitást pedig igyekeztek esztétikai értékkel is párosítani” – meséli, kézbe kapva egy dísztárgynak tűnő famadárkát, aminek fejéből dugóhúzó, talpából sörnyitó bukkan elő. – És ha a funkció időközben el is tűnt, a dizájn értéke ettől még megmarad. A pingvin alakú szódásszifon látványos példa erre.”
Vevőik többségben fiatalok, akik egy-egy retró kiegészítővel szeretnének egyéniséget vinni modern „ikeás” otthonukba, ők a szépen restaurált, újrakárpitozott kanapékat, foteleket is keresik. Jönnek lakberendezők, akik megrendelőiknek vásárolnak, és megfordulnak náluk a filmgyári díszlettervezők is, akik korszakidéző, közismert tárgyakat, bútordarabokat keresnek. A műkincspiac kicsiny, de még felfutóban lévő szelete a retró, ennek is van egy természetes körforgása, a gyűjtők és a kereskedők (hagyatékvásárlók, lakáskiürítők, lomtalanítók) között. „Nyugaton is nagy most a retróőrület, de hozzánk elsősorban a béketáborból, például az egykori Csehszlovákiából érkeznek tárgyak, mint ezek a régi moziszékek vagy a Tatra bútorok. A vevők szeretik, ha valami működik, bár egy hetvenes évekbeli ventilátort már nem célszerű sokáig bedugva hagyni” – figyelmeztet Imre. Megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül, a nosztalgikus érzések itt a legtöbb embert hatalmukba kerítik, hogy ilyen is volt a nagymamámnál, és gyerekkoromból emlékszem erre.
„Aztán a következő gondolatuk, hogy nem kellett volna kidobni. De nem lehet mindent megtartani. Én már el tudom engedni a dolgokat” – mondja bölcsen, és visszagondolok arra, amit a telítődésről mondott, kezd engem is kimeríteni a tárgyak és az emlékek szűnni nem akaró párbeszéde. Kifelé menet még megmutatja a különleges öröknaptár-gyűjteményét, amiken retró reklámok tűnnek fel, Lufhansától a Füles rejtvényújságon át az NDK-s Robur kisbuszig. Erről eszembe jut, hogy a nagyszüleimnek volt a szőlőhegyi présházban egy világító Lufthansa-reklámja, az ördög tudja, honnét került a családhoz. Imre értőn elmosolyodik, a tárgyak többsége rejtélyes utakon érkezik a kincsgyűjtőkhöz, ez is a retrókalandok varázsa.
