„Lehet, hogy gyönge fejű vagyok, de azért néha töröm ám a fejemet”.Még le sem ülünk, Laci bácsi ízes beszéde máris noteszért kiált. A világ talán felgyorsult, de Laci bácsi nem. Szabadkozva helyezi el hamutál gyanánt a konzerves dobozt a konyhaasztalon, miközben rekvirált lovainak történetét szövi az erőst ébresztő hűvösben. Még nem fűtött be, mondja, amúgy meg a kályhást várja. A beltér színes, már-már takaros, legalábbis az aggasztó homlokzati repedésekhez képest – ezen a ponton külföldre szegődött fia függőben lévő ígéretére és a félbe maradt felújításra veszteget néhány szót.
A szellemménes tíz-egynéhány lova hét éve széledt szét a vidéken, éjszakai portyázással és veteménydúlással szomorítva a népeket. Szánja-bánja Laci bácsi, de azt még jobban, hogy a verdikt „meglovasította” öt jószágát. Hibádzott a csipezésük. „Egykor 62 forintért vettem a tanácson a passzust, aztán a rendszerváltás odavágott a szakmának. Egy útlevél több mint ötvenezerben van. Hát hol van nekem arra pénzem a 33 ezer forintos nyugdíjamból?” – dohog, és szomorgásából érezni, hogy az új idők szelei az elmúlt évtizedekben rendesen megsuhintották az önerőből gazdálkodókat.„A népet kinyiffantották. Elvették a réteket, a legelőt, kinulláztak bennünket. Bármerre mennénk, mindenünnen új földesurak határolnak. Az öregek is elmentek mind. Jó múltkorában Kálmáncsán jártam, hogy megnézzem egy barátomat. »Pityu? Drága Lacim! Öt éve már, hogy a temetőben van...«, mondta az özvegye. Kiveszünk hamarosan.”A politikát nem szíveli a lócsiszár. Szerinte az nem foglalkozik a halandóval. „Mindig a szegény emberből csinálják a bolondot. Orbán nagy betyár, de a hódmezővásárhelyi se jobb, az mindenkit sérteget” – mondja a Kossuth Rádió híreire hagyatkozva. A nemzet gázszerelőjének fölfoghatatlan gazdagodásáról azt gondolja, nem tud ellene tenni. „Nagyapám azt mondogatta, »ne hagyd el a szúnyogot, mert jön helyette másik, ami szívja a véredet.« Eközben a rendőr 10-20 ezerre bünteti, aki ellop egy kocsi fát, és nem kérdi, megfagy-e odahaza a kisgyerek.”Felmenői között módos emberek is voltak. Nagybátyja fővárosi szállodatulajdonosként működött, kajdacsi és dorogi téglagyár is szerepelt a családi portfólióban az államosításig. A nagybácsi ’56-ban „kitántorgott Amerikába”. Búcsúzásakor három éves lehetett. „El kell mennem, el kell menekülnöm”, rémlenek a szavai.„Édesanyám, igaz? Igaz, fiam, mondta az anyám, tényleg így mondta. Jó húsz éves lehettem, amikor 70-71 környékén hazalátogatott. Többé nem láttam. Kanadában élt. Ott érte az élet, ott is halt meg” – meséli Laci bácsi, és ördögi ügyességgel szippant az ujjai között szorongatott apró csikkvégbe.
Kalandos életű édesapja állatokat tartott, „elhatározta, hogy paraszt lesz”. Jehova tanújaként. „Szentes ember volt. Nem szerette a barbárokat. Ha meg is itta a felesét a kocsmában, sose volt züllő ember” – emlékszik. Segesd, Bárdibükk, Alsóleperd, Csermák-hegy, Nadalos – hol agronómusként dolgozott, hol tejelő Jersey-ket tartott a sűrűn váltott Somogy-tolnai állomáshelyeken. „Parasztkodott, értett a lóhó'. Spekulánt ember volt. Tíz-tizenöt tehenével, kecskéivel mindig odament, ahol begyűjtő működött. Ha megszűnt, továbbállt. Én Koplalón kezdtem, aztán Szomajomba kerültem” – sorolja a tanyákat, ahol dolgozott. Az iskolából egy környékbeli férfi diavetítésére emlékszik 1962-ből. „Egy csökli, apró, kalapos ember vetített a földosztásról, amit aztán inkább a nyomorgatás követett. Lemerték a padlást” – idézi a szovjetizálás viszontagságait.
Kisbajomban 1989-ben állapodott meg. A tejcsarnokot a kilencvenes évek közepén zárhatták be. Ezelőtt minden háznál tartottak marhákat, szebb években, mondja, a csordás másfél százat hajtott ki a legelőre. Aztán csak a lovak maradtak. „Vannak állataim, de nagyon a parton vagyok. Elsinkófálták az éveimet, amikor Rigócon fuvaroztam, és nem jelentették le” – mondja a nyugdíjjogosultságról. A lovakat cserélte, adta-vette a vásárban, amit inkább „gyövetelnek”, baráti összejövetelnek tart, mert már alig vannak jószágok. Jó, ha tucatnyi megjelenik a mustrán, míg a régi időkben száz marhát és kétszáz lovat is kivittek a toponári határba. „Csillagos és hókás fejű, piszmókos orrú és kese’ lábú, volt minden. Jó lovak. A maiak semmire valók, nem jók a munkára – értékel, és hozzáteszi – csak a roma nemzetből áll ki a vásár”. Szavaiban rosszallásnak nincs jele, csak a kereskedői realitásnak: a jószágokat már nem fogják munkára, nem járnak vele a szőlőbe, és kocsit is kevesen tartanak. Hobbiállatként veszik őket, valamiféle romantikus hagyományból.
„Pedig a ló ára nagy. Nyolcszázezerbe kerül egy még éretlen, 80 százalékos ló, a hét mázsás mura öt-hatszázezer. És hát enni is kell nekik” – mutatja az udvaron a jókora szénagurigákat, darabjuk 10-11 ezret kóstál. Jelenleg két kocsis lovat etet, a hátsókertben időznek épp, a pónik bekötve a kissé megrogyott istállóban. Ezekért a vevők száz eurót is megadnának, Laci bácsi szerint. Kancája van, csikóztat.
„Húsz év kellene, mire összeraknék egy, a régi méneshez foghatót, de nincs már erre húsz évem nekem – pörgeti a leporellót. – Meg erőm sincs. De meglenni úgy sem tudok, míg meg nem halok, hogy ne legyen lovam” – mondja, és jó kupecként lelkesen dicsérni kezdi a pónik felépítését, kiállását, „ezek aztán nem soványak, gyerekek!”.
