Sokak szerint nem lehet esztétizálni a Soát, vagy Adornoval szólva: Auschwitz után nem lehet írni.
Lehet. Sőt, még több verset, könyvet kellene írni, sokkal többet kellene tanúskodni.
Lehetséges feldolgozni a traumát?
Auschwitzot sem felfejteni, sem feldolgozni nem lehet. Sem kimászni ebből a ketrecből, és azt hiszem, nem is kell kimászni belőle. Igaz, nem is engednek: sokszor túlélőként mutatnak be.
Zavarja, ha holokauszt túlélőként tekintenek önre?
Nem szeretem, ha amikor bemutatnak valakinek, azt mondják: a túlélő és csak ezután teszik hozzá, hogy író. Mintha nem lenne nevem. Mintha csak túlélő lennék és más semmi.
Ez szimbolikus, kicsit olyan mint Az elveszett kenyérben a 11152-es.
Körülbelül. Bár persze nem annyira.
A könyv a láger utáni nehézségekről is szól.
Fontos írni a delúzióról. Nem fogadtak be, nem hallgattak meg, nem engedtek beszélni, amikor visszajöttünk a felszabadulás után. Még a rokonok sem, mindenki a saját maga bajáról beszélt. Van hideg és hideg, éhség és éhség, de azt nem lehet összehasonlítani azzal, amit mi éltünk át. A visszamenetelünk után a falunkból baltával kergettek ki minket, mert azt hitték, hogy a fasisztákat feljelenteni megyünk. Eszünkbe sem jutott feljelenteni bárkit. Sőt, öt magyar katonát illegálisan hazahoztunk. Könyörögtek Bergen-Belsenben, hogy vigyük őket haza. Egy szenes vagonon ültünk és minden ételt megosztottunk velük. Nem kérdeztük, kik ők, honnan jönnek. Nem akartunk büntetni, bosszút állni. Inkább szinte megtettük a béke első lépéseit.
A kötetben azt írja: sehol sem érzem jól magam – ez megváltozott azóta?
Megváltozott, amikor idejöttem Olaszországba.
Miért épp Olaszország?
Nápolyba érkezve láttam a lengedező kiterített ruhákat, az egyik ablakból a másikba beszélő, mosolygó embereket és úgy éreztem, hogy itt tudok élni. Nem hasonlít a falumra, de volt benne valami falusi, valami emberi, valami melegség anélkül, hogy egy szót is tudtam volna olaszul.
Megmaradt ez a melegség?
Nem. Azóta nagyon megváltozott Olaszország is, embertelenebb lett mint volt. ’54-ben, amikor idejöttem, még mindenki a háborúról beszélt. Az egyetlen, ami elvitte őket a témától, az az akkor érkezett televízió volt. Én pedig egy sámlin ülve egy ládán írtam az első könyvemet, amit már Magyarországon elkezdtem írni épp azért, mert nem engedtek beszélni, miközben annyira tele voltam szavakkal, hogy majd’ kipukkadtam. Amikor azután megtanultam az olasz nyelvet, olaszul kezdtem írni ugyanazt a könyvet, amit 46-ban elkezdtem.
Azóta is olaszul ír?
Mindig olaszul írok.
Csodálatosan beszél magyarul. Miért nem magyarul ír?
Azért sem, mert a magyar nyelv – ahogy a német is – emlékeztet a sértésre, a káromkodásra. Nagyon sok fájó emléket hoz vissza. A magyar nyelv fáj. Az olasz nyelv viszont szabadságot ad és megment az emlékektől. Nem emlékeztet semmire, mert nincsen gyökere.
Nem szeret emlékezni?
Arra nem, amikor egy csendőr felpofozta az apámat, vagy amikor betörték a bátyám fejét.
A könyvben egyes szám harmadik személyről egyes szám első személyre vált abban a jelenetben, amikor a csendőrök megjelennek a faluban.
A háború után azt tanították, hogy a németek vittek el bennünket, azonban ez nem így volt. A magyar fasiszták a magyar csendőrökkel vittek el miket! Az első németet a gettóban, Sátoraljaújhelyen láttam. A harmadik személyről első személyre váltás oka pedig az, hogy a deportálást megelőző élet végleg elmúlt. A „Valamikor régen volt egyszer egy kislány” kezdetű mese már csak bennem él és bennem is fog élni, amíg élek.
Azt írja, hogy amikor a 11152 után újra a nevén szólították, újjászületett. Hányszor született újjá?
Például Olaszországban. Azért is, mert amikor visszajöttünk, nem tudtuk, hol, hogyan éljünk, mi lesz, hol eszünk, hol tesszük le a fejünket. Nem tudtak velünk mit csinálni, és mi sem tudtuk, mit csináljunk magunkkal. Majdnem megbántuk, hogy annyit harcoltunk az életünkért. Az volt a legkeserűbb periódus: visszajöttünk a lágerből és azt hittem, az egész világ térdre esik, ehelyett mi voltunk az életmaradékok, nem várt senki, nem tudott segíteni senki. Egyik napról a másikra fasisztából mindenki kommunista lett. Minden nép egyik napról a másikra köpönyeget cserél és az új hatalomnak hajol és tapsol.
Ítélkezhet az ember? Van jogunk ítélkezni?
Mindenkinek ugyanolyan joga van, kereszténynek, zsidónak, hottentottának, és mindenféle színű embernek. Tisztelni kell mindenkit, és megtanulni, hogy nem kell többé előítélet, elnyomás, rasszizmus, fasizmus.
Milyen ebből a szempontból most a világ?
Nagyobb probléma mostanában mindenütt a rasszizmus. Itt is, Franciaországban, Lengyelországban és Magyarországon is. Látjuk, mi történik a menekültekkel, Szerbiában mennek vadászni a menekültekre. Ez borzalom. És mindent tudunk, nem mondhatjuk, hogy nem hallottunk róla. Minden ránk tartozik, nem csak az üldözöttre. Ezért kell beszélni és írni, kiabálni, ahogy a költők és írók szokták. Ezért is megyek iskolákba elmondani azt, ami történt. Szeretnék is könyvet írni az iskolásoktól kapott levelekből, mert ezekből kiderül: a fiatalok sokkal jobbak, mint amit el tudunk képzelni.
Kétszer is találkozott a pápával. El tudta fogadni a pápa bocsánatkérését?
Amikor az előző két pápa a zsidó templomban bocsánatot kért a mártír zsidó néptől, a bocsánatkérés majdnem a templomban maradt. Nagyon keveset írtak róla az újságok, nagyon keveset beszélt róla a televízió. Most, amikor a pápa jött hozzám, vagy amikor én mentem hozzá tíz perc múlva tudta az egész világ. Ezért volt fontos ez a két találkozás.
Miről beszélgettek?
Arról beszélt, hogy hálás azért, amit csinálok, „egy jó csepp a Fekete-tengerben” - mondta. Én talán egy pocsolyát már létrehoztam. Kiderült, hogy olvasta a könyvemet. Azt mondta: „Én akarok lenni a szakács, aki megkérdezi, hogy hívnak”. Majd kivett a zsebéből egy kis fésűt és imitálta a szakács gesztusát. Szinte szürreális jelenet volt. Nagyon kedves, szellemes, ironikus ember. Ragaszkodom hozzá, és ő is hozzám, van egy különös kapcsolatunk.
Beszéltek arról, amit tett és amit nem tett a római katolikus egyház Auschwitz idején?
Beszéltünk. XII. Piusz akkori pápa kifogása állítólag az volt, hogy féltette a római katolikusokat, nehogy Németországban bántsák, vagy deportálják őket. De valójában azért nem csinált semmit, mert a végén mindent elfogadott és hallgatott. Azt hiszem, Ferenc pápa nem hallgatott volna.
