Bárkit megkérdeznénk, honnan származik a kínai éttermekben kapható szerencsesüti, valószínűleg azt mondaná, ősi kínai hagyományból, és az első, tésztába csomagolt bölcselet talán magától Konfuciusztól ered.
A Csing-dinasztia idején, a XIX. században a kínai lázadók tényleg sütiben csempészték a titkos üzeneteket, de az amerikai Smithsonian múzeum történészei szerint nem ez a forrás; a találmányt egy (vagy több) élelmes San Franciscó-i japán (avagy kínai) étteremtulajdonosnak köszönhetjük.
Döntetlen eredetvita
Története az első világháború előttig tisztán nyomon követhető: egy japán néprajzkutató tárta fel, hogy Kiotóban jelent meg 1870 körül, de a mostaninál nagyobb, sötétebb volt, szezámolajjal és miszóval (szójababpasztával) ízesítették, kerek tésztalapból hajtogatták és sütötték. Az üzenet sem belül, hanem a hajtásban volt, nehogy véletlenül megegyék. Generációk óta így készítik kis családi műhelyekben, néhány még ma is megtalálható a város sintó szentélyei körül. Hogyan került át Amerikába? És miért szeretné magáénak tudni a kínai és a japán közösség is? Erre az amerikai történelem adhat választ.
Az Egyesült Államok 1882-ben hozott egy rasszista törvényt az ópiumháborúk után és az aranyláz miatt tömegesen érkező kínai bevándorlók kitiltására. Noha még csak a lakosság két ezrelékét tették ki, már ekkor őket okolták minden bajért. Az olcsó munkaerőből támadt hiány a következő évtizedben Amerikába vonzotta a japán telepeseket. Velük együtt érkezett Kaliforniába a szerencsesüti, az első írásos bizonyítékok szerint a San Franciscó-i Golden Gate Park Japán Teakert éttermében szolgálták fel desszertként, egyben búcsúajándékként a vendégeknek. Párhuzamosan a Los Angeles-i „Kis Tokió” negyed éttermeiben is feltűnt. Ekkor került bele az amerikai ízlést megcélzó vanília, és 1911-től gépsorokon elindult a tömeggyártás, sínen volt a bevándorló-sikersztori.
A kulturális kavarodás akkor kezdődött, mikor a japán bevándorlók szembe találták magukat a problémával, hogy az amerikaiak nem akarnak nyers halat enni. Ezért inkább „kínai” éttermeket nyitottak, az amerikaiak úgyse tudták megkülönböztetni, hová valósi az ázsiai személyzet. Pearl Harbor azonban megpecsételte a sorsukat: 1941-ben Franklin Roosevelt elrendelte a japánok kitelepítését, az élelmezésben támadt piaci rést pedig gyorsan betöltötték a kínai vállalkozók, átvéve a kínainak álcázott japán éttermeket. Szorgos munkával rehabilitálták a rasszisták céltáblájává vált szerencsesütit, az ázsiai-amerikai kultúra egyetemesen elismert és népszerű jelképévé vált, köszönhetően a beléjük csomagolt magvas, vagy épp szórakoztató üzeneteknek.
A legolvasottabb írók
A világ legnagyobb szerencsesüti-gyártója, a Wonton Foods a kínai Wong család 1973-ban, a manhattani Chinatownban nyitott kis tésztaboltjából nőtt birodalommá. Napi ötmillió rejtélyes finomság készül üzemeikben, ahol ázsiai tésztaféléket – például wontont, hússal vagy zöldséggel töltött, levesbe főzött tésztabatyut – gyártanak. Nyitottak sütiüzemet a kínai Csengduban is, de pár év után bezárták, mert nem tudott gyökeret verni a hagyományos kínai kultúrában a „túlságosan amerikai” termék.
A családi cég a '80-as évek elején megvásárolta a keleti part legnagyobb tésztagyárát,
kellett végre egy „főállású szerencseíró”.
Donald Lau pénzügyi munkatársra esett a választás, mert az irodában ő tudott legjobban angolul. Több mint harminc éven át dolgozott a vállalat vezető szerencseírójaként, még a CNN is készített róla riportot. „Nem lennék képes megírni a következő amerikai nagyregényt, de a szerencseíráshoz értek. Én lettem Amerika legolvasottabb írója. Pedig csak azt szeretném, ha az emberek boldogan mennének haza egy kínai étteremből” – nyilatkozta szerényen.
Kezdetben naponta ontotta magából a bölcs, humoros, néha politikus aforizmákat, például, hogy „Ne indulj az elnökválasztáson, mert nem hazudsz elég ügyesen”. Olykor híres mondásokon csavart egyet: „Az vagy, amit megeszel, de te nem tűnsz kínainak, gyakrabban kellene idejárnod.” Aztán havi 2-3 jövendölésre csökkentette a penzumát, így is utolérte őt minden tollforgató rémálma, az írói válság. A teljes amerikai sajtó beszámolt átérezhető problémájáról, hogy ha egy életen át ugyanazt a munkát
végzed, még a legnagyobb elhivatottság mellett is eljuthatsz a kiégésig.
Kend a sütire!
„Lau mester” 2017-ben, 68 éves korában letette a pennát, visszatért a pénzügyre. Helyébe 25 évvel fiatalabb tanítványa, egyben a cégalapító unokaöccse, James Wong lépett, aki óriási lelkesedéssel vetette bele magát az írásba. Mivel a legtöbb kifogás a sokszor ismétlődő szövegek miatt érkezik hozzájuk, annyit ír belőlük, amennyit csak bír, mindenre, ami csak a kezébe akad. Hatalmas gyűjteménye van már rágógumi-csomagolásra, szalvétára, sőt vécépapírra lejegyzett ötletekből.
A frappáns mondatba sűrített jövendölésnek szerinte az a titka, hogy írás közben „rá kell hangolódni az olvasóra. Ez nem feltétlen könnyű, hiszen rengetegféle emberhez eljuthat egy süti. Tehát a szövegnek egyszerre kell általánosnak és személyre szólónak lennie. Emellett elengedhetetlen a humorérzék”. A jövendőírás azonban nem csupán nemes feladat, fontos üzleti fogás is: az a vendég, aki megmosolyogtató vagy elgondolkodtató üzenetet visz magával emlékbe, összekapcsolja az élményt az étellel és az étteremmel, így szívesebben tér majd vissza.
A Wonton adatbázisában ma több tízezer szerencsehozó bölcsességet tárolnak, így sem egyszerű lépést tartani a termeléssel. Próbálkoztak már írópályázatokkal, a lelkes amatőrök által beküldött jövendölésekből is befogadják, ami átmegy a szigorú szűrőn, és véletlenül sem sértő. Különösen a mai, feszült amerikai közállapotok mellett, a politikai korrektség inkvizítorainak kereszttüzében számos érzékenységre kell tekintettel lenniük. Ezért minden jövendölést jóvá kell hagynia a belső „átvilágító bizottságnak”, mielőtt nyomtatásba kerülnek. Persze nem lehet kivédeni a szerencsétlen egybeeséseket.
„Egy középkorú házaspárból a férj épp üzleti útra készült, és a szerencsesütijében az volt az üzenet: rád talál a szerelem közelgő utazásodon. Nem volt jó ómen, a pár úgy összeveszett, hogy végül elváltak, és a nő jogi úton akart elégtételt venni a sütiben talált jóslatért – mesélte Wong a kanadai közrádiónak. – A követelés nem állt meg, hiszen a házasságuk régóta válságban volt, nem lehetett mindent a sütire kenni.” Az ilyen „konkrét” jövendölések ritkák, a többség inkább azért reklamál, hogy nem elég pontos az üzenet, például nem találja el a lottószámokat.
Lottóbiznisz, sütimaffia
Még 2005-ben a szövetségi szerencsejáték-felügyelet vizsgálatot indított, miután 110-en nyertek ugyanazokkal a számokkal a Powerball lottón. A szálak a Wontonhoz vezettek: minden nyertes a sütijében lelte a számokat, csakhogy 29 állam kínai éttermeiben. A csalást tehát kizárták, ráadásul a szerencsesüti egy számot nem talált el (az utolsó a 40 volt a nyertes 42 helyett), így egy ember vitte el a 18,3 millió dolláros főnyereményt, és ő nem a gong bao csirke mellé kapta, hanem automatával generálta a nyerőszámait. Pár napja egy iraki veterán játszotta meg a kapott számokat, utána Észak-Karolina eddigi legnagyobb online lottónyereményét, négymillió dollárt vihetett haza.
Egy szerencsesütiben utazó marketingcég szerint 2004 és 2021 között 146 lottózó több mint 400 millió dollárnyi nyereményt köszönhetett a szerencseszámoknak. Ami persze a véletlen műve, nem a sütimaffia és a lottóbiznisz titkos összeesküvése. A nyerési esélyeket közvetetten mégiscsak növeli, az emberek 79 százaléka elgondolkodik, hogy lottót vegyen, ha számokat talál a szerencsesütijében, és a lottózók 90 százaléka játszott már sütiszámokkal. Az OpenFortune sütiügyi szakértője, Matt Williams szerint „egyértelmű, hogy a süti a szerencse és a gazdagság ígéretét hordozza. Egyben sokkoló, milyen sokan játszottak már ezekkel a számokkal, és mennyien nyertek is. Ez a kis papírfecni óriási hatalommal bír, az emberek úgy tekintenek rá, hogy akár az egész életüket megváltoztathatja.”
