Mint mindig, most is remek alakítást nyújt.
Gyerekkoromban nagyon szerettem vurstlis mutatványosbódékba járni. Olyan idős vagyok, hogy ezek még léteztek gyerekkoromban és ezek a karneváli emberek akkor a szememben afféle rejtélyesen romantikus figurák voltak. Kicsit ijesztőek, ugyanakkor elbűvölőek. Wiconsini gyerekként csodálattal néztem rájuk, hiszen folyamatosan turnéztak, világot láttak. Egyszóval volt honnan meríteni, fantáziálni arról, hogy milyen fickó is lehet egy karneváli munkás. Aztán, amikor megérkezel a forgatásra és egy teljesen korhűen felépített díszletben találod magad, az is nagyon sokat hozzátesz az alakításodhoz. Mindemellett persze ott van Guillermo del Toro, akinek nagyon sok mondanivalója van. Ahogy együtt dolgoztunk, fokozatosan összeáll az alakításod íve. De itt persze nem lenne fair nem megemlíteni, hogy már a forgatókönyv önmagában erős volt és Bradley Coopert, aki nem egy bemagolós színész, hanem szintén nyitott tudattal képes játszani. De az alapok a fantáziád és a forgatáson megteremtett realitás keveréke, melyek szükségesek egy jó alakításhoz.
Azért tegyük hozzá, hogy Clem karaktere tényleg kettős: olykor egészen humánus, ugyanakkor egy embert tart fogva és mutogat vadállatként.
Színészként nem dolgod ítélkezni egy karakter fölött, neked az a feladatod, hogy megteremtsed annak a lehetőségét, hogy a néző tehesse ezt meg. Pragmatikus figura, aki a saját sorsnak az irányítója. Abban biztos voltam, hogy egy olyan személyiség, aki nagyon hamar vált felnőtté a nagy világválság idején. Szerintem még börtönben is lehetett, ki tudja? Úgy látja a világot, amilyen, melyben vannak vesztesek és győztesek, áldozatok és vadak. Van egy sötét fatalista világnézete, de igaza van, a körülötte lévőkről gondoskodik és igen, egy férfit szörnyeteggé változtat és mutogatja. De ilyen az emberi természet: a vágyak, az addikciók és a sorsunk határozza meg. Nekem az a dolgom, hogy színészként egy-egy figurának a végleteit megmutassam.
A többi színész azt monda, hogy Guillermo del Toro hosszan megírt életrajzokat adott nekik a karaktereikről. Ön is kapott ilyet? Esetleg más filmes referenciákat mutatott?
Nem és nem. Nem adott semmiféle biográfiát nekem és filmeket sem kellett néznem. De nagyon sokat beszéltünk a forgatás alatt. Tudja, én annyiból vagyok más, mint a legtöbb kolléga, hogy én nem karakterben gondolkodom, nem szerepet tanulok, hanem szituációkat elemzek.
Az ön pozíciójában kedvére válogathat a szerepek között. Mi szólt Guillermo del Toro ajánlata mellett?
Nem csak az adott szerepet nézem, amikor kapok egy-egy ajánlatot. Keresem az erős rendezők társaságát, mivel egy-egy szerepről előre senki sem tudja, hogy milyen, ez mindig csak akkor derül ki, amikor már eljátszottad. Ha pedig valami sablonos filmben vállalsz szerepet pontosan tudod előre, hogy abban nem lesz semmiféle kaland, felfedezés vagy meglepetés, amelyek engem tulajdonképpen izgatnak. Szóval, én nem szerepeket keresek, hanem olyan szituációkat, melyek hasznosak lehetnek a céljaim eléréséhez. Mindig felteszem magamnak a kérdést: miféle film lesz ebből? Megnézném ezt én önszántamból? Szóval ez egy intuitív döntés mindig, melyben nagy szerep jut annak, hogy ki a vizionárus, aki az egész mögött áll és hozzá tudok-e tenni az alkotáshoz azzal, hogy szerepelek benne.
Hogyan látja Guillermo del Torót a modern Hollywoodban?
Modern Hollywood, ez kemény kérdés. Inkább azt mondom el, én miért tartom őt értékesnek. Lenyűgözött, ahogy a Rémálmok sikátora előtti filmjeiben keverte a műfajokat, első körben összeegyezhetetlen zsánereket házasít összes játékos könnyedséggel, olyan hibrideket kreál, mint senki más. Az ő koncepciójába beleférnek a szörnyetegek és az olyan emberek, akik a társadalom perifériáját képviselik. Egyszerűen humanizálja őket. Azzal, hogy olykor a horror elemeit is beemeli, arra használja, hogy az emberiségről beszéljen. Ha a Rémálmok sikátorát kelleme elemeznem, akkor azt mondom: egy kosztümös kalandfilm, politikai dráma és a horror keveréke film noir-ba csomagolva. Guillermo egy olyan fickó, aki elképesztő nagy tudással rendelkezik a filmtörténet legizgalmasabb alkotásai terén, úgy tud egyedi lenni, hogy nem ismétel meg semmit, amit korábban láttunk. Erre nagyon kevesen képesek.
A rendező korábbi filmje, az Oscar-díjas A víz érintése meghökkentő mese volt a minket körülvevő rasszizmusról és idegengyűlöletről. Ha már azt állítja, hogy gondolkodik a filmekről, hogy véli, a Rémálmok sikátora mennyire releváns mai társadalmi kérdésekben?
Nagyon is releváns. Egy emberi történet, amelyben az ambíció, a kapitalizmus, a kizsákmányolás találkozik, hogy egyes személyek boldogságát szolgálja. Az emberi természet az oka annak, hogy ilyen a világ: mindig mindenki többre vágyik, mint amije van. Ez Stan – Bradley Cooper karakterének – a tragédiája. Elvégre a film közepén eljut a happy endhez, mégsem teszi boldoggá.
Pardon, film közepén a happy endhez?
Hogyne. Stan megkapja a titkokkal teli könyvet. A vándorcirkuszban övé lesz a lány és minden hatalma megvan ahhoz, hogy boldogan éljen, amíg meg nem hal. Aztán elindulnak a cirkuszból és a kamera felemelkedik. Jöhetne akár a vége főcím és nem lenne senkinek sem hiányérzete, komplex filmet látott. Aztán mégsincs vége a mozinak, a film pereg tovább: két év telik el a cselekményben és a hősünk boldogtalan és kiüresedett. Az hajtja tovább, hogy úgy érzi, nincs birtokában annak, hogy letegye a kézjegyét, nyomot hagyjon a történelemben, hogy mekkora illuzionista. Úgy üldözi a saját álmait, mint egy rossz buddhista. De ha a vágyainkat üldözzük, mindenféle gátlás nélkül, abból előbb-utóbb baj lesz. Pláne egy Del Toro-filmben! A mindenkiben benne lévő sötét erőket képes megmutatni: mindannyiunknak vannak olyan gondolatai, melyeket azért többnyire kordában kell tartani. Legyen szó szexuális vonzalomról vagy karrier ambíciókról. Minél többet elérünk, annál többre vágyunk. Ez belénk van kódolva. Genetikai szinten vagyunk megajándékozva azzal, a szenvedéllyel, mely elvakít sokunkat és nem tudunk megálljt parancsolni. Ez fokozottan igaz a politikusok világára, nem véletlen, hogy sokan ezt a pályát választják.
Azért az ön karaktere, Clem sem az a mintapolgár.
Nem hát. Clem karakterének a szerepe, hogy rámutasson a függőség jelenségére. Illetve arra, hogy mi mindenre vagyunk képesek ezzel kapcsolatosan. Az örök nyugtalanság és depresszió, ami minket befolyásol, erősebb, mint gondolnánk. Kérdés, meddig képes egy ember boldog lenni?
Miért szeret gonoszokat alakítani?
Mert egész életünkben arra törekszünk, hogy minél jobb embernek gondoljanak minket. erre nevelnek gyerekkorunk óta, a társadalom is ezt várja el tőlünk. Ha eljátszhatsz egy gonoszt, akkor az tulajdonképpen számos félelemtől szabadít meg. Ironikusan szólva, minél több gonoszt játszom el, annál közelebb állok ahhoz, hogy a valós életben egy igazi angyallá váljak. (nevet) Ne haragudjon, muszáj volt elsütnöm egy poént amellett, hogy bevallom, hogy sokkal szórakoztatóbb egy főgonoszt alakítani, mintsem egy hőst, aki az esetek zömében unalmas. Éppen ezért szoktam dühös lenni, amikor egy filmben a gonosz figura lapos. Egy ilyen szereplőnek ellentmondásosnak kell lennie és felháborítónak. És még azt is hadd tegyem hozzá: ezt a kérdést nem először teszik fel nekem. Ugye tudja, hogy sokkal több hőst játszottam a pályafutásom során, mint gonoszt?
