A 8-10 éves Rihmer Palika a Magyarországról szóló képes albumok és a térképgyűjtemények mellett szenvedéllyel lapozgatta Révai Nagy Lexikonát. Mindazt, amit benne olvasott, azonosította maga körül, és fordítva: az egyre táguló környezetében érdekesnek ítélt elemeket megkereste a nagy könyvben. Mert mindent tudni, érteni akart az őt körülvevő világban – ami számára akkor és élete végéig Budapestet, Magyarországot jelentette.
Ha egyszer hasonló igényességű lexikon készülne, a patrióta szócikk alatt példaként a Rihmer Palikából Granasztói Pállá érett/vált nagy tudású, az országát reálisan látó és így is szerető-elfogadó, azért folyton ügyködő urbanista építész élete szerepelhetne.
És kiváló forrásanyagot jelenthetne hozzá a Magvető Tények és Tanúk sorozatában most megjelent önéletrajzi írás, amelyet Granasztói Pál (1908–1985) pár évvel a halála előtt jegyzett le és kiadásra is szánt – de a rá jellemző bölcsességgel úgy rendelkezett, hogy csak évtizedekkel a halála után kerüljön nyomtatásba.
A vaskos kötet nem könnyű olvasmány. Ha a kalandos életű, elképesztő rokonsággal, baráti körökkel bíró, a második világháború előtt a vidéki földbirtokosok, polgári szalonok és baloldali művészek világában egyaránt otthonosan mozgó fiatalember, vagy a háború után a város észszerű és korszerű újjáépítésén fáradhatatlanul, ám a politika által folyton akadályoztatva dolgozó, abszurd helyzetekbe kényszerített építész színes-szagos történeteire vagyunk kíváncsiak, akkor irodalmi műveit érdemes (inkább) elővennünk.
Az önéletrajz sokkal inkább annak magyarázatát adja, hogy miért, hogyan marad valaki országa szerelmese akkor is, ha folyton gyengeségeivel, elmaradottságával, önsorsrontó természetével szembesül. Hogy a szív és az ész folyamatos és összehangolt munkájára van ahhoz szükség, hogy egy értelmes ember ne ítélkezzen, hanem elfogadjon, megértsen, értékeljen. Helyeket, folyamatokat, embereket: például politikusokat vagy korabeli véleményvezéreket. Ezt tette Granasztói egész életében és élete végén egyfajta áttekintésként, összegzésként ebben a könyvében.
Sok-sok bekezdést szán egy-egy számára és/vagy az ország, Budapest számára meghatározó figura bemutatására, ezek szolgálják talán leghívebben a fenti célt. Objektívnek hatnak a leírások, mert minden kiemelt szereplőjét a helyzetnek való kitettségével együtt mutatja be, jó és rossz tulajdonságaikat, helyes és elítélhető lépéseiket egyaránt megosztja. Így árnyalja például nagybátyja, Keresztes-Fischer Ferenc alakját, aki a ’30-as, ’40-es években több alkalommal is az ország belügyminisztere volt. Vagy Erdei Ferenc szociológusét, a szociográfia első művelőjét, aki fontos politikai szerepet vállalt a Rákosi-korszakban.
A kibontott karakterek mellett több száz „mellékszereplője” van a könyvnek, politikusok, művészek, szak- és hétköznapi emberek, akik valamilyen módon meghatározóak voltak az építész számára a bemutatott fél évszázadban. A könyv végén 60 oldalas névmutató segíti köztük az eligazodást.
Az urbanista „Magyarország kirakósa” az alaposan bemutatott mikrokörnyezetekkel válik teljessé: elkísérjük Granasztóit a háború előtti földbirtokokra, a nemesek kaszárnyájába, a kommunista hivatalok világába, és a világtól elzárt középkori település mindennapjaiba is. A mérnök alaposságával és a művész érzékenységével mutatja be számunkra azt is, hogy a különböző települések, településrészek szerkezete és a bennük folyó élet milyen kölcsönhatásban van egymással, segít megérteni és megszeretni Magyarországot. (Magvető, „Tények és Tanúk”, 2021, 608 o.)