Milbacher Róbert könyvének szövege ugyanis roppant szórakoztató, szinte letehetetlenül olvasmányos, az egyes részek címe már-már a bulvárlapok legjobb formáját idézi (pl. Orosz kém volt-e Petőfi? Voltak-e Aranynak nőügyei? Meleg volt-e Ali? Nadrágban járt-e Szendrey Júlia? Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?). Persze, Milbacher Róbert ötletének lényege éppen az, hogy a szenzációs címek egyrészt nagyon is valóságos irodalomtörténeti dilemmákat rejtenek, másrészt pedig a kérdésekre a fejezetek komoly, szaktudományos válaszokat adnak, vagyis a mű a népszerűsítés legjobb hagyományait folytatja.
Kitűnő példa erre Kölcsey Himnuszának több részen is átívelő, változatos szempontokat felvető elemzése. Élményszerű értelmezést nyújt többek között arról, hogy nemzeti énekünkben „a nép nem szociológiai és nem politikai, hanem bibliai kontextusban értendő, mégpedig Isten népeként, vagy a megváltott/megváltandó népként, egyfajta vallási fogalomként szerepel itt.” Igen izgalmas az a folyamatrajz, melynek során a vers fogantatásának eredendő protestantizmusa (részben legalábbis) fokozatosan katolicizálódott, s így vált alkalmassá össznemzeti funkciójának betöltésére.
Nem kevésbé fontos a Petőfi-biográfia néhány ideológiai-politikai vonzatokkal rendelkező elemének újra-fölvetése. Egyebek mellett ilyen a költő magyarságának kérdése, mely ma már komolyan föl sem vethető. Milbacher azonban megalapozottan utal arra, hogy hírhedett szövegében (Kisebbségben) Németh László Petőfi magyarságát is csökkent értékűnek tartotta. Egy másik fejezet pedig épp arról szól, hogy Petőfi igyekezett magyarságát minél hangsúlyosabbá tenni: ezért a szlovákok lakta Kiskőrössel szemben Kiskunfélegyházát avatta választott szülőföldjévé. Ezzel persze, a költő – szemben a „mélymagyar-hígmagyar” teória megteremtőjével – senkinek sem ártott. Az életrajzi adalékokon túl a szerző fontos poétikai szempontokat vet fel a Nemzeti dalt elemző fejezetekben: Hogyan lett a Nemzeti dal a forradalom verse? Ki a magyar a Nemzeti dal szerint? Miféle külön bejáratú istene lehet a magyaroknak? Mit jelenthet a „gyalázat” a Nemzeti dalban? Elmondta-e Petőfi a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?
Más aspektusból kell kiemelnünk a Szendrey Júliával foglalkozó részt, melynek az a címbe emelt fő kérdése, hogy Petőfi fiatal hitvese tényleg nadrágban járt-e. Erre ugyan, mint gyorsan megtudjuk, nincs megbízható adat, ám a fejezet ennél sokkal fontosabb – szó szerint becsületbe vágó – témákat is érint: dióhéjban felsorolja ugyanis a költő özvegyét sújtó egészen elképesztő rágalmakat, melyek alaptalanságára méltán utal a szerző. Nem árt ezeket a régi ügyeket mostanság sem fölvetni, hiszen a Wikipédia Szendrey Júlia szócikkében ma is tényként szerepel, hogy az özvegynek szoros kapcsolata volt Haynau helyettesével, Liechtenstein Ferenc táborszernaggyal. (Ezt a rágalmat egyébként maga Gyulai Pál is bőszen terjesztette.) Dienes András épp hatvan évvel ezelőtt megjelent alaptanulmányában (Perújítás Szendrey Júlia ügyében) meggyőzően bizonyítja, hogy ennek – és a többi mocskolódásnak – semmilyen bizonyítéka sincs.
Miközben a könyv Petőfi életének megannyi pikáns vagy talányos epizódját felsorakoztatja, a várakozásainkkal szemben kimarad, illetve csak egészen mellékesen említődik az egyik legkézenfekvőbb téma: az időről időre felbukkanó szibériai legenda és legutóbbi etapja, a vicces fordulatokban éppen nem szűkölködő barguzini komédia.
A népszerűsítés szándékát szolgálja a szakszerű előadásmód és a profán, poentírozó stílus keverése. A Himnusz elemzésekor utal például arra, hogy az Alaptörvény bármiféle blaszfémia ellen védi a szöveget, ennek értelmében „Király Linda, aki elfelejtette a szöveget egy kosárlabdameccs szünetében, bűncselekményt követett el.” A kiválasztottság toposzának versbeli értelmezésekor pedig nem csekély kajánsággal jegyzi meg: „sajnos nem vagyunk genetikusan focinemzet”.
A kötet feltétlen erényei közé tartoznak az egy-egy rész alaptémáját kiegészítő szövegközlések, a „tudta, hogy” fordulattal kezdődő többletinformációk, valamint a gondosan válogatott, bőséges illusztrációk. A tipográfia – a betűtípusok, a színek gazdag játékával – szintén a figyelem felkeltését szolgálja. (A Legendahántás felelős szerkesztője Szegő János, tervezője Pintér József volt.) E káprázatos könyvészeti tűzijáték végül is roppant fontos célt szolgál: „az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi panteon ablakait, hogy fénnyel és friss levegővel árassza el annak minden rejtett zugát. Mert csak úgy lehet eleven és működő nemzeti hagyományról beszélni, ha valamilyen módon személyes és élő kapcsolatot létesítünk vele: szóra bírjuk hunyt mestereinket.”
Infó:
Milbacher Róbert: Legendahántás
Magvető, 2021
