Történt pedig 1998-ban, a ködös Albion Mansfield nevű városában, hogy a szürke, szelíd benyomást keltő Edwards házaspár, Susan és Christopher megölte a nő szüleit, Patricia és William Wycherleyt. Eltemették őket házuk kertjében, majd hamis adatokkal a meggyilkolt anyával közös bankszámláról és társadalombiztosítási pénzekből éltek. A pénzt mindennapi szükségleteiken kívül drága filmtörténeti emléktárgyakra, plakátokra, sztárfotókra költötték. A fenyegető lebukás elől 2012-ben Franciaországba menekültek, ám nem találtak munkát, adósságaik képződtek. Christopher a mostohaanyjától kért pénzt, s eközben megtört, említést tett az egykor történtekről. Talán együttérzésre számított, de Elizabeth Edwards asszony értesítette a rendőrséget. A házaspár hamarosan feladta magát. A hatóságok nem hittek fedősztorijuknak, hogy Susan anyja végzett a férjével, a helyszínen lévő nő pedig hirtelen felindulásból anyjával. Gyilkosságot igazoló bizonyítékok alapján 25 évre ítélték őket. Edwardsék a mai napig visszautasítják ezt a vádat.
Az igaz történetet olvasva az embernek már-már az a benyomása, hogy a filmmitológiában élő pár azért követte el tettét, s éppen így, hogy egyszer ők maguk is szereplői lehessenek a mozgóképek birodalmának. Hiszen lehetsz bármilyen érző lélek, addig senki sem kíváncsi a sorsodra, amíg meg nem ölsz valakit, vagy téged nem ölnek meg, vagy nem deríted ki, ki kit ölt meg. Hacsak nem vagy zseniális focista, énekes, műsorvezető. A tömegkultúra kapujánál a bűn jelenti a belépőt. Vagy inkább a bűnügy. Hosszú a sor, percenként érkeznek a különféle nyomozók, helyszínelők, a gyilkosok, tolvajok újabb és újabb fondorlatos ötleteikkel, különös motivációikkal, sajátos társadalmi közegükkel. Edwardséknak egy ilyen bűntettel a zsebükben nem kellett aggódniuk a bejutás miatt. Sorra kellett kerülniük. Különösen manapság, amikor a szerzői fantázia egyre nehezebben préseli ki magából a lebilincselő krimiket, és egyre tágabb tér nyílik a megtörtént bűnügyek feldolgozása felé. Minek annyit agyalni? Kapjunk elő egy aktát, valamilyen nagy port kavart esetet, a rendőrkarakterekből kikeverünk egy újabbat, de ha nem, az se baj, ott a korrajz, a tényszerűség, és kész a sorozat.
Arra viszont aligha számíthattak Edwardsék, hogy olyan filmesek kezébe kerülnek, akik a művészet kiskapujáig képesek eltolni történetüket. Ezen nem olyan könnyű átjutni, de valahol ott állnak a sorban. Nem volt mese, Ed Sinclair forgatókönyvírót, de különösen a japán származású, egy évtizede ígéretes jelzéseket adó Will Sharpe rendezőt mintha szétvetette volna az ambíció, hogy ebből a sztoriból, Titkok a kertben címmel a maximumot hozzák ki. És nem egyszerűen a lélekábrázolás terén, hanem vizuális síkon is, úgyhogy a stábból mindenképpen illik még megemlíteni az operatőr, Erik Wilson és a látványtervező, Cristina Casali nevét. Az alkotók szinte lubickolnak a lehetőségben, hogy a főhősök lelkében-fejében élő filmes világgal is játszhatnak, egészen virtuóz módon szövik bele ezeket az elemeket, Gary Cooper és Gérard Depardieu kultuszát az elbeszélésbe. De alighanem ennél is nagyobb bravúr az idősíkok, emlékek, látomások és a jelen idejű, valós történések képi összekapcsolása, ami nem egyszerű egymás mellé rendeléssel történik, hanem például közös terek kialakításával, amelyekben a néző mégsem vész el.
Ennek következtében aztán, ami egészen ritka filmes élmény, egységben jelenik meg a külső és belső ábrázolás. A tényszerű igazság és az események belső megélése. Egyszerre azonosulunk az idős pár meghatóan mély kapcsolatával, végsőkig romantizált, csendes szerelmével, amelyet talán éppen a közös bűn és lelkifurdalás teljesített ki, és a nyomozók megszállott buzgalmával, hogy fényt derítsenek a valóságra. Egész pontosan ki sem derül számunkra, hogy a házastársak verzióját tekintsük igaznak, vagy a fizikai-természeti törvényekből levezetett hatósági vádat. A jog és az emberi sors igazsága olvad egymásba.
Ám mindebből mégsem született meg egy valóban katartikus erejű alkotás. Mintha végig ott őrködne felette a mai sorozatipar, a producerek vigyázó keze: Hé, óvatosabban! A végén még remekművet csináltok itt nekünk! Kicsit több krimis dramaturgiát! Ki kell jönnie négy résznek! Akár egy elnyújtott, didaktikus látomás árán is.
Hát, meg is lett valahogy a négy rész. Egy megrázó kétórás játékfilm helyett egy kiváló, igényes minisorozat az HBO-on. Amelyet be lehet préselni a dramedy menő műfaji kategóriájába, mert olykor legyen egy kicsit jópofa, koccanós a külső és a belső világ, a bűnügyi és a lírai lélektani ábrázolás találkozása. A színészek úgyis átlendítenek a kisebb törésvonalakon, és valóban, a filmbeli Edwardsok, Olivia Colman, David Thewlis, valamint az izgalmasan sérült nyomozónővé faragott Kate O'Flynn emlékezetes arcokat adnak a sorozatnak. Csak szomorú ismét látni, hogy az a rengeteg tehetség, kreativitás, technikai tudás, amit az újabb nemzedékek felvillantanak immár sorozatok készítésénél is, megtörik egy talán még mindig biztosan jövedelmező, de valójában már elavult műfaji struktúrán.
