A magyar diplomaták szerint Szerbiát mielőbb fel kell venni az EU-ba. Az Orbán-Vučić találkozók rendszeressé váltak. A két ország kormánya közös üléseket tart. A magyar befektetők egyre inkább jelen vannak Szerbiában. Az OTP és a MOL kiterjedt hálózattal rendelkezik. Számos külpolitikai kérdésben Magyarország Szerbia álláspontjával rokonszenvez. Ilyen például a Putyin-rendszer megítélése. Nagy meglepetésre a magyar kormány rendkívül jó viszonyt épített ki Milorad Dodikkal, Putyin legkedvesebb balkáni politikusával, a srebrenicai genocídiumot tagadó boszniai Szerb Köztársaság vezetőjével. Orbán bejelentette, hogy a magyar diplomácia mindent megtesz, hogy az EU ne vezessen be szankciót ellene. Legutóbb a kormányinfón így nyilatkozott: „…mindent megteszek, hogy meggyőzzem Európa nagy vezetőit arról, hogy lehet, a Balkán tőlük távolabb van, mint Magyarországtól, de az ő biztonságuk szempontjából is kulcskérdés, hogyan kezeljük egy olyan állam biztonságát, amelyben kétmillió muszlim él.” Ezt a bosnyákok nagy felháborodással fogadták. Husein Kavazović főmufti nyomban közleményben tiltakozott. Szerinte „ha ilyen ideológiák válnak az egyesült Európa politikájának az alapjává, akkor az visszavet bennünket azokba az időkbe, amikor az európai egységet hasonló fasiszta, náci, erőszakos és népirtó ideológiákra építették, amelyek a holokauszthoz és egyéb szörnyű bűncselekményekhez vezettek.” Számos bosnyák politikus elvárja, hogy mondják le a Orbán szarajevói látogatását. Az igencsak európai irányultságú bosnyák értelmiségiek növekvő gyanakvással kommentálják az eseményeket. A magyar kormány szerb-központú politikája máshol is gyanakvást szül, elsősorban Horvátországban. A zágrábi sajtó egyre kritikusabban ítéli meg Magyarországot. Ezzel felborul az egyenlő távolságtartásra törekvő magyar Balkán-politika. Gruevszki volt macedón elnök politikai menedékjoga Magyarországon, valamint a szlovén ellenzék panasza, miszerint Magyarország beavatkozok a szlovén választásokba ezt a felborulást bizonyítja. Magyarország tehát új Balkán-politikát folytat.
Szerbiában is radikális fordulat következett be, az ország új kelet-közép-európai politikát képvisel. A kilencvenes években Milošević kifejezetten illiberális, nacionalista politikája, valamint harcias Közép-Európa-ellenes retorikája elidegenítette egymástól a két országot. Az akkori idők hivatalos történésze Milorad Ekmedžič a kormánypárti Politika című napilapban 1993. január 22-én kimondta az ódiumot: „az elmúlt 200 évben a szerb nemzet legnagyobb ellensége Közép-Európa volt, vagyis a német nemzet, mindenekelőtt a német katolikus, és a hozzájuk hasonló magyar, osztrák, olasz, és belga pártok”. Ehhez járult hozzá az is, hogy Milošević szabad kezet engedélyezett a Vojislav Šešelj, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić képviselte Szerb Radikális Párt magyarellenességének is; ebben az időszakban egy szendviccsel ültették volna vonatra a magyarokat, hogy távozzanak az anyaországba.
Manapság ilyesféle kijelentések nem hangzanak el. Vučić elnök nagyra becsüli a visegrádi négyeket. A kormánypárti médiumok rokonszenvvel írnak a lengyel kormány Brüsszel-ellenes szuverenista törekvéseiről. A tegnapi politikai elit mostanság kerüli a magyarellenes kijelentéseket. Aleksandar Vučić hatalomra kerülése után varászszóra megszűntek a magyarellenes atrocitások. Előfordul egy-egy incidens, de ez nem a kormánypolitika része. A szerb kormány részéről egyetlen rosszindulatú megjegyzés sem hangzik el a magyar kormány által a vajdasági magyaroknak juttatott kiadós támogatásról. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) tagja a kormánykoalíciónak, parlamenti képviselői leghangosabban dicsérik a szerb kormány tevékenységét. A Magyar Nemzeti Tanács sajtójában nem csak a Fidesz, hanem a Szerb Haladó Párt sem bírálható. Az elitek kiegyeztek. A magyarországi kormányközeli sajtó a legnagyobb elismeréssel ír Szerbia kisebbségpolitikájáról, a magyar diplomaták szerint ebben Szerbia az Európai Uniónak is példát mutat. A nyáron Vučić elnök személyesen adta át Szijjártó Péternek a Szerb Zászló Rendjének Első Fokozata nevű rangos kitüntetést. A kisebbségi politikusok elégedettek a kisebbségi jogokkal, szerintük a vajdasági magyaroknak soha nem volt jobb dolguk.
Ennek ellenére a vajdasági magyarokon letargia vesz erőt. A Magyar Nemzeti Tanács választásán a magyar választópolgároknak csak mintegy 25 százaléka vesz részt. A magyarlakta területeken a parlamenti részvételi arány az átlagosnál alacsonyabb. Folyamatosan csökken a magyarul tanuló diákok száma, sok magyar tagozat szűnt meg, sok helyütt elérte a kritikus határt, fenntartásuk csak az oktatásügyi miniszter speciális engedélyének köszönhető. A kivándorlás kritikus méreteket öltött. A demográfusok sötét jövőt jósolnak az elöregedő és erősen fogyatkozó vajdasági magyar közösségnek. Németh László bánáti püspök, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának alelnöke nem véletlenül nyilatkozta: „Miután az Orbán-kormány kettős állampolgárságot adott, nagyon sok magyar elhagyta a Délvidéket, és akik megmaradtak, kezdenek asszimilálódni.” A kisebbségi politikusok szerint a kivándorlás múló divat lett.
Ezek után szükségszerűen felmerül a dilemma: mivel magyarázható, hogy a hivatalosan kedvezőnek nevezett állapot ellenére a kisebbség közérzete nem javul? Vajon a kisebbségi közösség ugyanazt tapasztalja, mint az elit?
Tegyük fel, hogy a felsorolt pozitívumok helytállóak és a szerb kormány valóban barátságos kisebbségi politikát propagál. Feltehető tehát a kérdés, hogy mivel magyarázható a fokozott elvándorlás, a letargikus választási passzivitás, miért csökken a magyarok aránya a közhivatalokban. Hogyan lehetséges, hogy a „nagy fellendülés” ellenére 2011-ben a tartományi közigazgatás 1328 dolgozójának 6,55 százaléka volt magyar, miközben a magyarok a tartomány népességének 13 százalékát tették ki. Miért nem javult a helyzet azóta? Nem javult, hanem rosszabbodott. 2015 januári adatok szerint a foglalkoztatottak 6,38 százaléka volt magyar. A törvény betűje szerint kétszer annyira lett volna szükség. 2021-ben már 4,52 százalékra csökkent! Miért sorvadozik a közhivatalokkal való anyanyelvű kommunikáció lehetősége? Miért nem élnek a magyar kisebbségiek azokkal a jogokkal sem, melyeket a törvény lehetővé tesz?
A mélyrehatóbb vizsgálatok a napi politikai retorikát felülíró jelenségekre utalnak. Tudomásul kell vennünk, hogy Jugoszlávia felbomlása után az új államokban Szkopjétől Ljubljanáig belső és külső konfliktusokkal terhes hiperintenzív nemzetállam-építési folyamat zajlik. Ebben élen jár Szerbia, ahol felülkerekedett a nézet, hogy Jugoszlávia létrejöttének igazi vesztese a saját államiságáról lemondó szerb nemzet, hiszen ezzel rombolta a nemzeti identitását. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia nevezetes memoranduma a szerb nemzet veszteségeiről megfogalmazta a bekövetkező háború alaphangját képező etnikai kereteket. Ez a keret határozta meg a rendszerváltást, az új szerbiai kapitalista osztályt is. Elmaradt a liberális demokrácia „kitérő” szakasza, ami a több kelet-közép-európai országban megjelent. Szerbia egyenes úton jutott oda, ahová a volt szocialista országok nagy része liberális kerülőúton érkezett.
Aleksandar Vučić, jelenlegi szerb államelnök szüntelenül hangsúlyozza, hogy az ő kormányzása idején a szerbség visszanyerte méltóságát és elfoglalta megérdemelt vezető helyét a Balkánon, amelyet az „européer” Demokrata Párt Zoran Đinđićtyel az élén kockára tett. Valóságos személyi kultusz született, amely arra épül, hogy Vučić újragondolta Szerbia nemzetállamiságát. Ezzel párhuzamosan beteljesedett a történelmi revízió, újraírták a tankönyveket, az utcák, a városok új neveket kaptak, s ebben a folyamatban főleg a szocialista periódust kellett átértékelni. Az antifasisztáknak éppenséggel nem nevezhető csetnikeket antifasisztáknak nevezték el. A partizán tábornokokról elnevezett utcák új neveket kaptak. Ezekben az esetekben néha komikus helyzetekre került sor. Putyin elnök ugyanis kifogásolta, hogy miért változtatták meg a kommunista szovjet tábornokokról elnevezett utcaneveket. A szerb vezetők megszívlelték a kritikát, a szovjet tábornokokról újra utcákat neveztek el, úgyhogy kiderült, az orosz kommunisták elfogadhatók, a szerbek azonban nem.
A történelmi revízióban a soknemzetiségű Vajdaságra fokozott súly nehezedett. Újvidék a több mint 270 éves történetéből vagy 250 évet többnemzetiségű államokban élt. Voltak idők, amikor a háromnevű városban még a képeslapokon is három nyelven írták ki az utcák, a terek neveit. Manapság nem csak ez szűnt meg, hanem az autóbuszok útirányát is kizárólag cirill írásmóddal kell feltüntetni. Belgrádban viszont egyaránt használatos a cirill és a latin írásmód. A nemzetépítésben Újvidéknek és a Vajdaságnak jobban kell teljesíteni, mint Belgrádnak vagy Nišnek. Vajdaságban egyre másra emelik a tíz méter magas szobrokat I. Petar Karađorđević emlékének, aki 1918 novemberében katonáival bevonult a Vajdaságba. A minap megtartott szabadkai szoboravatás szónoka bejelentette, hogy a szerb király 1918-ban felszabadította Szabadkát. A hangsúlyos kijelentés Magyarországnak és a vajdasági magyaroknak szól: nem elfoglalta, hanem felszabadította!
Az ilyesféle markáns nemzetállam-építés szükségszerűen elidegeníti a kisebbségi polgárokat a szülőföldtől. Ezt fokozza, hogy a nemzetállami eszme nevében kikényszerített centralizmus alapvetően csökkentette, valójában jelképessé tette Vajdaság autonómiáját. A vajdasági magyarság tehát két malomkerék között őrlődik. A jelenlegi magyar politika a nemzetállami szuverenitás brüsszeli élharcosa, s a kisebbségi polgár nemzeti érzése nyilván azt diktálja, hogy ezt helyeselje. Szerbia ugyanazt a politikát folytatja, mint Magyarország. Ha a kisebbségi az előbbit helyesli, az utóbbit is helyeselni kell. Ez többé nem az erőszakos, hanem az önként vállalt „puha elnyomás”. Sorolhatók a további hrabali motívumok, ami nem meglepő, hiszen manapság a „kisebbségi helyzet” nem Kafka, hanem Hašek vagy Hrabal tollával írható le. A kisebbségi polgár egyszerre ünnepli a trianoni gyásznapot, pár hónap múlva pedig kénytelen ünnepelni november 25-ét, a vajdasági polgárok KÖZÖS ünnepét. A szerb hadsereg ugyanis ezen a napon vonult be a Vajdaságba, s ezzel végleg elszakította a térséget Magyarországtól. Az egyik ellentmondás a másikból következik, ami növeli a rossz közérzetet, elbizonytalanítja az identitást és terjeszti a kishitűséget.
