„Vártam, nem tiltakozik-e valamilyen belső hang elhatározásom ellen. Nem tiltakozott. Mit jelent ez? Mit jelent ez a nyugalom, és honnan ered? (…) Hát csakugyan az ohranának fogok dolgozni, és csendőrkézre juttatom az elvtársaimat? Senki sem felelt a kérdésre. S a kíváncsiság egyre tolakodóbb és kínzóbb lett. A leghatározottabban emlékszem, hogy ezekben az órákban csak a kíváncsiság uralkodott bennem, utána pedig a csodálkozás azon, hogy nem érzek semmi mást, csupán kíváncsiságot.” Egy pillanatra rémület futott át a nézőn, hogy mindjárt megkérdezik, mi ez, mit néz, ki ez a férfi. De aztán megnyugodott, hogy hiszen fülhallgató van rajta, és a telefonja kijelzőjét olyan szögben tartja, hogy senki sem láthatja. Nem kell elszámolnia a jelennek, hogy megint belecseppent a múltba.
„A bölcs vagy egyszerűen a gondolkodó, elmélkedő ember éppen azzal tűnik ki, hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és semmin sem csodálkozik.” Válasz: „Ezek a szenvedések alkotják az egész életet: ezt lehet gyűlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni – nem lehet.” Válasz: „… arról van szó, hogy maga is meg én is, gondolkodunk; egymásban olyan embert látunk, aki gondolkodásra, okoskodásra képes, és ez szolidárissá tesz bennünket…” A másik néző megállítja a filmet a laptopján, eddig csak tudta, de most érzi is, hogy egyedül van, nem is baj, így legalább hangosan elmondhatja önmagának, ami eszébe jutott.
A két néző a múlt tengersík vidékén ma is találkozhat egymással. Nem is kell sok-sok évtizedet megtenniük, amikor még el kellett volna olvasniuk Gorkijtól Az árulót, Csehovtól pedig A 6-os számú kórtermet. Mert ők már nem olvastak. Megállhatnak az 1970-es évek közepén, amikor idehaza tévéfilmek készültek ezekből a művekből. Az archivum.mtva.hu/m3-tól csupán a nagy ládáig kell hát eljutniuk, amelynek fekete-fehér képernyője előtt sosem ültek egyedül: ott volt velük a család, a baráti kör, a fél ország. A bemutatók másnapján összefutottak volna valahol, és máris lett volna miről beszélgetni. Talán csak felszínesen, egy-két benyomás erejéig. Bár valószínűbb, hogy a színészekről elmélkednek egy kicsit: „Mindig éreztem, hogy ebben a Szilágyi Tiborban van valami, de hogy el tud vinni a hátán egy Gorkij-adaptációt… Döbbenetes! Az a rejtőzködés, az a szenvtelenség!” „Én azt mondom, Kozák András ma a legeredetibb színészünk. Csak belőle tud így fellángolni a szenvedésből, az őrületből az értelem. Csehov mintha őt látta volna maga előtt. De Mádi-Szabó Gábor is fel tudott nőni mellé. Persze ilyen hanggal…”
De ha több idejük van a beszélgetésre, nem zárható ki, hogy a két néző felfigyel a filmek közös stílusjegyeire is. Hiszen minden nap néznek tévét, ott vannak a mozikban, átfutják a kritikákat. Megállapíthatják hát, hogy színvonalasabbak a tévéfilmek, a III. Richárdban az a Fehér György ráállt a premier plánokra, ez most is működött, meg olyan feszes, szikár volt a Csehov- és a Gorkij-feldolgozás, és a filozofikus témák. Na, csak rá fognak jönni, hogy ugyanaz a rendezőjük, Dömölky János. Tehetséges figura, kezd beérni, érdemes lesz odafigyelni rá. És ha már eljutottak idáig, beszélnek majd az írókról is, mert bár nem olvastak tőlük semmit, láttak szép számmal adaptációkat, meg ott vannak a színdarabjaik is. Nem engedhetik meg, hogy ne legyen véleményük. Csehovot igyekeznek magasztalni, emberismeret, mélység, árnyaltság, majd kis összekacsintás, hogy azért olykor el lehet bóbiskolni a darabjain. Gorkij meg mintha annyira nem lenne nagy, mint a szovjet kultusza, nehézkes, de ez Az áruló, eredeti címe egyébként Lószúnyog (benne volt egy ajánlóban), nagy meglepetés: merész reflexiók, kíméletlenül összetett a lélekábrázolás, zseniális a problémafelvetés. Akik pedig eljutnak a problémafelvetésig, diskurálni kezdenek a problémáról is, amely aztán előhívja a többit és bármit. Igen, az árulás nem erkölcsi, hanem lélektani kérdés. Bármit tartasz is helyesnek, egyszer úgy alakulnak a dolgok, hogy észre se veszed, és már el is adtad a lelked. Ha pedig a sok töprengés vagy szenvedés már kiölte belőled az érzelmeket, végképp semmi esély. Csak próbálgatod magad a különböző szerepekben, mint ez a fickó. Azok ott fönn ugyanilyenek: dirigálnak, aztán meg, ha úgy látják jónak, bármit elárulnak. Persze nem a sok töprengés vagy szenvedés miatt. Ez a Csehov is milyen jól rátapintott: ebben a világban nincs kivel beszélgetni. Minden reménytelenül provinciális. Aki gondolkozik, elmebetegnek nézik. Egyébként beszélik, hogy a ruszkik pszichiátriai klinikákba zárják a rendszert kritizáló értelmiségieket. Hát ez a szocializmus? Mert akkor nem lesz itt soha kommunizmus. Nem, ezekkel nem lesz. Pedig szépen hangzik: szabad emberek szabad közössége, mindenki képességei szerint, szükségletei szerint…
Vajon találkozhat-e még a jelenben ez a két néző? Találkozik-e még gondolataikban Gorkij és Csehov? Beszélgetünk-e még arról, milyen lenne egy jobb világ? Vagy esetleg arról, hogy mi az értelme az életünknek. Komoly kérdések ezek minden újév előtt.
