Ha egyszer ez a műfaj szemináriumi tárgy lesz a média szakon, megkerülhetetlen forrásként fogják kezelni Pintér Dezsőnek, a TV2 első elnökének saját csatornáján eleresztett 2001-es szilveszteri pohárköszöntőjét, amivel sikerült közkinccsé tennie a műfaj örök érvényű receptjét. „Kívánom, hogy legyen egészségünk, és legyen erőnk a jóra. (…) Ha kezünket egymás felé nyújtjuk, csodákra vagyunk képesek. (…) Vesztettünk már eleget, mindenkire szükség van. Így, együtt jelentünk igazi értéket.” Ennyi a lényeg. Egyenrangúak vagyunk, egységes közösség, igazi család, teszünk és remélünk.
Hogyan lehet mindezt uralkodói, államfői magaslatokba hitelesíteni? A közvetlen, joviális, akár baráti hangütés a többségnek nem jelent gondot, főleg, ha egy mikrofon vagy egy kamera jeleníti meg az alattvalókat. „Tisztelt honfitársaim!” „Barátaim!” Egy vagyok közületek! V. György angol király 1932-es, első rádiós karácsonyi beszédében a technikai fejlődésre bámult rá, hogy most végre, végre megszűnik köztünk minden távolság. Az amerikai elnököknek meg szinte a vérükben van a lazaság. „Helló mindenkinek!” – üdvözölte az amerikaiakat Obama, aki 2016-os üdvözletében még el is viccelődött azon, mennyit bénázott első karácsonyi mondókája felvételénél, még be is játszották, ahogy folyamatosan elröhögi magát.
A színészi képesség megvan az átlagpolgár alakításához (vagy inkább az államférfit kell eljátszaniuk?), de hogyan jelenjen meg a szövegben hihetően az a bizonyos Egység? Hiszen a társadalmi élet nem erről szól, hanem győztesekről és vesztesekről. A Pintér-szövegben erre is megvan a képlet: Nyújtsuk ki a kezünket egymás felé, és jő a csoda! Efféle álmos közhelyekkel simogatják meg pár percig pezsgős fejünket, a többit pedig megoldja a hangsúlyos többes szám első személy.
Magyarországon is a nemzeti egység igazolása állt a karácsonyi, újévi üdvözletek középpontjában, bár sokáig nem voltak rendszeresek. 1942 karácsonyán Horthy Miklós a rádióban üzent a 2. magyar hadsereg katonáinak: „Ti ma a messzi orosz téli hidegben ünnepeltek, de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak ezért zenghet a karácsonyi ének, mert ti áldozatos, küzdő lélekkel biztosítjátok az otthon nyugalmát. (…) Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védőbástyájának igaz ügyéért. Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjára!”
Forradalom miatt elmaradt
A szocializmus könnyű feladat elé állította újévkor az Elnöki Tanács elnökeit, hiszen a monolit rendszer, az új társadalom építésének hirdetése, a kommunista ideológia megkérdőjelezhetetlen egységbe szervezte az országot. A problémát azok a ritka események jelentették, amelyekben megbomlott a hivatalosan elvárt összetartás. 1957 köszöntése a forradalom után akkora fejtörést okozott, hogy el is maradt. 1958 már kellő távolságot jelentett. „A búcsúzó 1957-es esztendő nagy fontosságú volt hazánk jövő fejlődését, egész népünk életét illetően – hangzott el Dobi István rádióbeszédében. – Mindannyian élénken emlékszünk még, hogy egy esztendővel ezelőtt milyen nehéz politikai és gazdasági helyzetben köszöntött ránk az új év. Súlyos gondok emésztettek bennünket az ellenforradalom által okozott károk és a termelési kiesés miatt. (…) De tudtuk – és ez a tudat adott erőt munkánkhoz –, hogy a becsületes magyar dolgozók akarata és a Szovjetunió, az egész szocialista tábor segítsége lehetővé teszi számunkra a gazdasági katasztrófa elkerülését.” 1968-ban már mi nyújthattunk hasonló „segítséget” Csehszlovákiának, de a következő év eleji üdvözletében Losonczi Pál inkább megfeledkezett róla. A lényeg, hogy „folytatjuk nagy nemzeti programunkat, a szocializmus teljes felépítésének történelmi művét”. Ment is minden szépen tovább, hogy aztán rendszerváltás legyen a vége.
Az új politikusgeneráció azonban annyira megszokta, hogy ha övé a hatalom, mindig az van, aminek lennie kell, hogy ez sem rázta meg igazán. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés kommunista elnöke kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, majd ideiglenes köztársasági elnökként még köszönteni is tudta újévkor az új világot: „Kudarcot vallott a szocializmusnak kikiáltott gazdasági és politikai gyakorlat, mert szembefordult a valóság törvényeivel, a szabadság és az igazság általános követelményeivel, mert magával az emberrel került összeütközésbe. (…) A Magyar Köztársaság demokratikus jogállam lesz, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek.”
Bár ez az elképzelés annyira sem igazolható, mint a szocializmus, legnépszerűbb köztársasági elnökünk, Göncz Árpád személyisége olyan hitelesen hordozta, hogy sokáig megmaradt az illúzió. Ő hamar érzékelte az átalakulás ellentmondásait, de bízott a… ma már nem is érteni, miben. „Ma, alig egy év múltán, szakadozik az egység és foszladozik a hit” – jelezte az 1992-es évet köszöntő beszédében. – Bundás indulatokkal támadnak egymásra a politikai erők, s olykor már a társadalmi indulatok is felparázslanak, mert a szokatlan lemondás és nélkülözés bizalmatlanságot csihol, békétlenséget szül.” Kevesen gondoltak arra, hogy „eredményeinknek vagy sikereinknek ára van. Olykor nagyon is keserves ára. A társadalom legszélesebb rétegeit sújtó infláció és munkanélküliség, a szociális védettség csökkenése. És nyomukban olyan veszélyek járnak, mint a társadalmi ellentétek kiéleződése, a politikai indulatok elszabadulása, vagy éppenséggel a közbiztonság aggasztó romlása.”
Független lelkiismeretek
A 2000-es évekre aztán egyértelművé váltak a realitások. Mádl Ferenc megbékélt velük, majd jött Sólyom László, aki a rendszer független lelkiismereteként kedvelte a kritikai célzásokat. 2006 viharos ősze után a következő állítások kaptak hangsúlyt újévi köszöntőjében: „A választások után mindenki megtudta, hogy az állam nem képes jóléti szolgáltatásait fenntartani. A szigorítás elkerülhetetlen. (…) Első pillantásra úgy tűnhet, minden maradt a régiben. A társadalmat uraló pártpolitikai megosztottság az ország egyik legsúlyosabb gondjává vált. Ebben a közegben nehéz a történteket tárgyszerűen értelmezni. Szinte lehetetlen a mindenkit érintő politikai kérdéseket tisztázni. Nem folyhat valódi vita még szakmai ügyekben sem. (…) Igenis, lehet más a politika. A megrázkódtatás után helyre kell állítani a közbizalmat.”
Nem tűnik úgy, hogy 2010 után ez a Fidesznek sikerült, mindenesetre a kétharmados támogatottság jogi ténye mögé fel tudott építeni egy új nemzeti egységet, vagy inkább annak képzetét, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amelynek Schmitt Pál azonnal lelkes megbízott propagálójává vált. „Önzetlenség, bajtársiasság, szolidaritás, csupa szívet melengető gondolat jut eszembe arról a nemzeti összefogásról, amelyet önök az elmúlt évben tanúsítottak. (…) A magyarok 2010-ben összefogtak, hogy újra megtalálják saját útjukat. Letették voksukat az újrakezdés mellett” – ömlengett 2011-es újévi beszédében a Sándor-palota termeiben bolyongva. Áder János viszont érezhetően nincs meggyőződve az egykori összetartás továbbéléséről. Tisztában van az ország politikai megosztottságával, és igyekszik olyan témákat találni, amelyekkel, legalább egy újévi köszöntő idejére betemetheti az árkokat. 2020-ban fájdalmas, zöld tónusokkal a természeti katasztrófától óvott: „Miért nem vesszük észre, hogy ha bajban van a természet, annak részeként bajban vagyunk mi is? Ha ragaszkodunk otthonunkhoz, hazánkhoz, akkor miért nem ragaszkodunk a minket körülvevő, éltető természethez? (…) Nekünk nem a természetet, hanem saját természetünket kell legyőznünk.” Az idei év kezdetén pedig rendelkezésére állt egy igazi, akut vészhelyzet, a koronavírus-járvány. „Mindannyian vágyunk vissza a vírus nélküli életünkbe, amelynek adományait, lehetőségeit, szabadságát korábban oly természetesnek vettük.” Ez most egy nagy, közös küzdelem, amelyben az egész társadalom részt vállal, és ezért fogadjuk meg, hogy ebben az évben hálásak leszünk: hálásak az egészségügyben, a szociális intézményben dolgozók hősies munkájáért, az ellenszereket fejlesztő tudósoknak, a helyzethez alkalmazkodó tanároknak, nevelőknek, és a földeken, gyárakban dolgozóknak, az eladóknak, a szállítóknak, a rend őrzőinek, „mert miattuk működött és működik az ország”.
Pár közös ünnepi perc. A egység ősi képei, sóhajai. Néha őszinte hangon, igaz háttérrel. De mindig a hatalom szolgálatában.
