Két éve a magyar miniszterelnök karácsony előtt, advent idején vasárnaponként gyertyát gyújtott. Bárki követhette facebook oldalán, ahogy a sötétben megvilágítja az arcát, minden magyarnak üzent: én vagyok a ti jövőtök.
Az idén Orbán nem gyújtott adventi gyertyákat, legalábbis a közösségi oldalán nem találkoztam vele, viszont ez lehetett egyfajta tiltakozás is a részéről; tiltakozás az európai politika ellen. Szamizdat 15 című írásában ugyanis odáig jutott, hogy „ma az európaiaknak nincs joguk hazájukhoz, nyelvükhöz, kultúrájukhoz, családjukhoz és Istenükhöz.” És azt is mondta – írta -, Petőfivel szólva, hogy – idézem – „haza csak ott van, hol jog is van”. Mindez természetesen csak Európára vonatkozik, az Unióra, mert azért itthon „szilárd alkotmányos rend van”, ahogy azt e héten megtudhattuk tőle. Ami nem jelent egyebet, mint hogy ezen a kontinensen Magyarország egy kis alkotmányos sziget, egy igazi haza, ahol a jog uralkodik. Jó ezt tudni, ilyenkor karácsony vigíliáján különösen. Hogy a miniszterelnök szerint egy olyan országban élünk, ahol - hála a kormánynak és neki - béke, nyugalom és törődés van, odafigyelés az emberekre, szabadság és egyenlőség.
Nem szívesen zavarnék bele ebbe az idilli képbe, különösképp nem a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, karácsony előtt. Ilyenkor mégis arra figyelünk, miként tudunk örömet szerezni szeretteinknek, hogyan ajándékozzuk meg egymást, ha másra nincs is pénzünk, legalább a szép gondolatainkkal. Így aztán nem szólnék arról, hogy mennyi szegény ember él ebben az országban, olyanok, akiknek még a szép szavakra sincs erejük. Hogy mennyi család van, ahol most gyászolnak, gyászolják az elhunyt szeretteiket, noha értőbb kormányzati lépések mellett talán még élhetnének. És nem beszélek arról sem, hogy egyre kevesebbet ér a pénzünk, mint ahogy arról sem szólok egy szót sem, hogy ez a mi nagy szabadságunk nem jár együtt a sajtó szabadságával, és ez a mi sajátos nyelvünk arrafelé – ott fenn – csak arra szolgál, hogy hamis képet fessen a többség elé. Nem, karácsonykor – ahogy Majka énekli -, tesszük a szépet, talpig fessben, és elhisszük: haza csak ott van, ahol jog is van.
De egyszer túljutunk a téli ünnepeken, átfordulunk egy új esztendőre, és ott áll majd szemben velünk a valóság; ott áll velünk szemben a majd’ negyvenezer halottunk, a megélhetésünk összes buktatója és a felismerés: itt valami nagyon nem egyenlő mércével van mérve. Hogy a szolidaritást – megint csak ott fenn – kicsit másként értelmezik, mint itt lenn, hogy a haza, a hit, az erkölcs – és igen – az Isten mást jelent nekik, mint nekünk. Hogy az a haza, amelyről a miniszterelnök beszél, nem a mi hazánk, abból bennünket kirekesztenének, más szabályokat húznának ránk. Abban a hazában tényleg vannak ők, és vagyunk mi. Vagyunk mi, akik nem férünk oda a bőség asztalához, és vannak ők, akik korlátlanul emelnek le onnan mindent, következmények nélkül. Abban a hazában, amiről a miniszterelnök beszél, ha nem vele haladunk az úton, csak másodrendű polgárok lehetünk, vagy még azok sem. Ahol a nevünk csak áruvédjegy, vagy még annyi sem, hisz mi haszna volna a mi Vezérünknek, ha nevünket említené.
De miről is beszélek itt; Szenteste elé nézünk, összegyűlünk a karácsonyfa körül, és mindent megteszünk, hogy gyermekeinknek a szép arcunkat mutassuk. Mindent megteszünk, hogy örüljenek, ezért aztán nem szólunk a rájuk leselkedő veszélyekről, az LMBTQ propagandáról, a gonosz Európáról. Együtt mondjuk a mi miniszterelnökünkkel, hogy egy olyan országban élnek, ahol szilárd a rend, ahol gyereknek lenni jó, ahol mindenkinek jut az asztalára elegendő falat. És ahol a jognak asztalánál mind helyet foglalunk. S nem tesszük hozzá: ha majd…
Nem tesszük hozzá, mert vigyázunk rájuk, vigyázunk a lelkükre. Még akkor is, ha tudjuk: egyszer úgy is szembejön velük a valóság. Szembejön velük, hogy vannak itt kiválasztottak és vannak, akiknek a nevét sem érdemes kiejteni. Most nem teszünk semmi ilyet, hisz karácsony van. És ilyenkor senki nem lophatja el az Istenünket…