Magyarországról sok mindent el lehet mondani – sok jót, néha rosszat is -, de egyvalamit egész biztosan nem: hogy unalmas ország lenne. Egy kis meglepetésért ennek az országnak sosem kell a szomszédba mennie, megoldja önerőből. Mivel összesen vagy 50 éve nem élek a szülőhelyemen, bár élénken figyelem, hogy mi történik az „óhazában” (sőt néha tevőlegesen is részt veszek a szakmai ügyekben), gyakran én is meglepődöm a váratlan fordulatokon. Ilyen meglepetés volt, amikor Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke a Magyar Nemzet 2021. december 13-i számában Budapest jövőjéről elmélkedett, gyakorlatilag az eddigi főváros mint önkormányzati egység megszüntetését javasolva.
Itt, Németországban legalábbis a nagy többség őszintén meglepődne, ha mondjuk a Bundesbank elnöke cikket írna Berlin méretéről, lakosságszámáról és szervezeti felépítéséről. Sokan – feltehetően kellő udvariassággal – utalnának arra, hogy az elnök úr inkább foglalkozzon azzal, amiért a fizetését kapja, nevezetesen főként a pénzstabilitással. De Magyarországon minden lehetséges, és Matolcsy úr szemlátomást elhivatottnak tekinti magát az ország központjának újrarendezésére, tehát meglepetés ide vagy oda, próbáljuk meg a nézeteit és javaslatait komolyan venni. De ezen a ponton rögtön idekívánkozik egy rövid megjegyzés: nem tudom, milyen alapon szerepelteti Matolcsy úr Bonnt és Berlint egy sorban, holott közismert tény, hogy Bonn fővárosi szerepe eleve átmenetinek volt szánva a német megosztottság idejére, és ezt a szerepet a német újraegyesülés után át is adta Berlinnek.
Ha a bankelnöknek Budapest önkormányzati struktúrájával van alapvető problémája, jó, ha tudja: annak jóformán semmi köze nincs a város méretéhez. Ráadásul szemlátomást a magyar kormány egész másképpen látja a dolgot, mint a (független) jegybankelnök, hiszen különben nem követne a Budapest Fejlesztési Központ (BFK) útján regionális, a jelenlegi Budapest határain is messze túllépő fejlesztési célokat, amelyek egyik fontos eleme az agglomerációs vasútfejlesztési stratégia.
De a probléma egész máshol van: valójában nincs egységes Budapest, mióta közvetlenül a rendszerváltás után a politika elkövette azt az elképesztő hibát, hogy a budapesti kerületeket önálló önkormányzatokká alakította, a fővárosi szintnek legfeljebb afféle önkormányzati társulási szerepet hagyva, anélkül, hogy képes lenne keresztülvinni összvárosi érdekeket. Ez a pártpolitikától teljesen független, mert eddig minden magyar kormány rájött, az „oszd meg és uralkodj” elve alapján milyen nagy mértékben szembe tudja állítani egymással a kerületeket, vagy a fővárost a kerületekkel, esetleg mindenkit mindenkivel. A jegybankelnöki elképzelés kapcsán joggal gondolhatunk a budapesti lakosságszámmal közel azonosan 1,8 millió embernek otthont adó Bécsre, habár ott a kerületek (a második világháború előtti budapesti helyhatóságok jogállásához hasonlóan) gyakorlatilag mindössze elöljáróságok, feladat- és hatáskörük messze elmarad a jelenlegi budapesti kerületi önkormányzatoké mögött. Mégsem lehet azt állítani, hogy Bécs gyengébben teljesítene, mit Budapest, éppen ellenkezőleg, Bécs szinte valamennyi nemzetközi összehasonlításban kimagasló helyeket ér el.
Lehet, hogy Matolcsy úr Lisszabonra gondolt, amikor a 600 ezer lakosnyi optimális főváros-méretről írt - bár valószínűtlennek tartom, hogy valóban kellő mélységben foglalkozott ezzel –, véletlenül ugyanis Lisszabon város közigazgatási területén tényleg nagyjából ennyien laknak. Mivel Portugália területe és lakosszáma alapján (kb. 92 ezer négyzetkilométer és kb. 10,3 millió lakos) jól összehasonlítható Magyarországgal, érdemes arra utalni, hogy Lisszabon fejlesztésének érdemi intézménye valójában a több mint 2,8 millió lakosú és kb. háromezer négyzetkilométer területű lisszaboni metropolisz-régió, az Área Metropolitana de Lisboa (AML). Ennek feladat- és hatáskörébe tartozik többek között a területfejlesztés és -rendezés, a régió közösségi közlekedése és sok más, az egyes helyi önkormányzatokon túlnyúló feladat. Szó sincs tehát arról, hogy Portugáliában afféle „Kis-Lisszabon” nagyságrendben gondolkoznának, éppen ellenkezőleg: az AML jelen formájában egy 2013. évi törvény alapján jött létre. Valójában ez az a szerkezet, amelyről az urbanisták és a város jövőjével foglalkozó politikusok már Budapesten is régóta beszélnek: létezik egy "kemény mag" - a budapesti I., V.-IX. kerületek összevonásával születhetne ez meg -, és vannak a velük az AML-ben intézményesen egybekapcsolt külsőbb önkormányzatok.
Kedvenc példám azonban Hamburg, és nemcsak azért, mert hosszú ideig ott éltem és dolgoztam a város közigazgatásában, hanem azért is, mert nagyságrendjében jól összehasonlítható Budapesttel (kb. 1,8 millió lakos), ugyanakkor a központi akaratot a kerületekkel jól kiegyensúlyozó és jól teljesítő nagyváros. Hamburgnak hét kerülete van, bár számuk az összehasonlítás szempontjából lényegtelen, illetve a budapestiekkel összevetve a hamburgi „óriáskerületek” puszta mérete azt sugallná, hogy jóval több hatalommal és befolyással rendelkeznek, mint megfelelőik Budapesten. Holott ez nincs így. A hamburgi alkotmány 4. cikkelye szerint „törvénnyel részterületekre (kerületekre) kerületi hivatalokat kell létrehozni, melyek kötelessége a rájuk átruházott feladatok önálló intézése”. Más szóval: Hamburgban a kerületek a városi önkormányzat dekoncentrált szervei. A kerületi igazgatási törvény szerint „a kerületek önállóan látják el a kerületi feladatokat. A kerületi feladatok azon közigazgatási feladatok, amelyek nem igényelnek fölérendelt fontosságuk vagy sajátosságuk miatt egységes végrehajtást. Az ilyen természetű feladatokat maga a szenátus látja el vagy átruházza a szakhatóságokra. A feladatok elhatárolását kizárólag a szenátus végzi el.”
Már ebből is kiderül: a szenátus (vagyis a városi kormány, amelyet a városi parlament választ és ellenőriz) a hamburgi közigazgatás egyértelmű irányítója. A törvény szerint „a szenátus felügyeli a kerületi hivatalokat. A kerületi hivatal illetékessége esetén a szenátus általában és egyedi esetben is utasítást adhat és saját maga intézhet el ügyeket, valamint az elintézést ezen esetekben a szakhatóságokra ruházhatja át.” A szenátus ezen jogát, amely alapján szükség esetén bármely ügyet magához vonhat, Hamburg közigazgatási gyakorlatában evokációs jognak szokás nevezni.
Téves lenne azonban mindebből arra következtetni, hogy Hamburgban a kerületek a szenátus akarat nélküli bábui. Éppen ellenkezőleg: saját, közvetlenül választott kerületi gyűlés gyakorolja a helyi demokráciát és választja meg a kerületi hivatal vezetőjét (a „kerületi polgármestert”). A törvény kimondja azt is, hogy a kerületi gyűlések részt vesznek a településrendezési tervek megalkotásában. A kerületek költségvetési jogokkal is rendelkeznek: a költségvetésben megkülönböztetik „azon feladatokat, melyeknél a kerületi hivatalok túlnyomóan saját maguk dönthetnek az eszközök felhasználásáról”, illetve a „kerületi feladatokra átutalt célelőirányzatokat mérlegelési jogkör nélkül”.
Összesítve: akárhová nézünk Európában, sehol nincs működőképes „Matolcsy-modell”. Nem lehet véletlen, hogy a városok hosszútávú fejlesztéséről, a nagyvárosok működési modelljeiről minden sikeres metropoliszban a a hozzáértő szakemberek szava dönt.