Eddig úgy tudtam, hogy viszonylag tisztában vagyok a karácsony fogalmával, koreográfiájával és időpontjával. De elég egy mozaikcsalád, némi járvány és az idegek tánca ahhoz, hogy minden boruljon, átszíneződjön és eltolódjon. Nem, most nem azt akarom mondani, hogy nálunk is januárban hozzák majd az ajándékokat a háromkirályok, ahogy azt volt szerencsénk megtapasztalni Spanyolországban. Szívem szerint a görög mintát gyökereztetném meg a családban, ahol tizenkét napon át, december 25-től január 6-ig ünneplik non-stop a karácsonyt. Nem volna ez rossz mintának, ha mi nem kezdtük volna el már november végén a csendes izzást, miközben már nincs olyan nap, hogy ne tudósítanának az újabb és újabb sütemények elkészüléséről a hátországban (csendben számolom fejben, hogy hány kiló tapad majd rám a gasztronómiai akadálypályán). Nekem a finnek menüje jönne be leginkább egyébként, ahol december 24-én ülik körbe az asztalt, hogy behabzsolják az ünnepi fahéjas tejbegrízt egy szem mandulával (aki ezt megtalálja, egész évben szerencsés lesz). Az üvegfúvó módjára elkészült, konyakos-ecetes heringet viszont már kihagynám az ünnepi vacsorából. Az üvegbe zárt, némán ázó halak valahogy nem az én ízlésemet tükrözik.
Persze leginkább a régi családi karácsonyok lebegnek a szemem előtt. Nálunk a húsleves volt a halászlé, egyrészt mert anyám nem szerette a halat, másrészt meg hiába horgászott bőszen az apám, év végére már a mélyhűtőben sem volt hal. Románia meg az ezer konzervszardínia országa volt, ahol élő halat – pláne karácsonykor – csak a kiváltságosok láthattak. Tehát húsleves volt tűzforrón, mert apám csak így ette meg, mi két ütemmel lemaradva követtük, hacsak nem akartuk leforrázni a nyelvünket. Amikor csökkent a gáznyomás, és csak egy égőn lehetett előállítani a menüt (leves + rántott hús szalmakrumplival), akkor örökös elégedetlenségbe torkollt az egész: mire kisült a krumpli, kihűlt a leves, mire újra megmelegedett a leves, megdermedt a krumpli. Így aztán anyám a szentestét rendszerint a konyhában töltötte, oda kiabáltunk ki neki a nappaliból.
Aztán a menü után apám rázendített valamelyik karácsonyi dalra, nagyanyám és a testvére pedig vékony özvegyhangon kísérték. Mindig nagy csodálattal hallgattam őket, én ilyen hanggal nem mertem volna bevállalni a produkciót, bár állítólag sosem volt hamis, csak kicsit mindig olyannak tűnt, mintha egy kamarazenekar játszana a spájzban, nyakukban a kompótokkal. Ezután pedig már jöhettek is az ajándékok. Én voltam a porondmester, egyenként osztogattam ki a pántlikás dobozokat, és mindig megvártuk, hogy az illető kibontsa. Akkor lehetett örülni, meglepődni, vagy úgy tenni, mintha. Nekem már előre begyakorolt mimikám volt az évenkénti csíkos pizsama fölötti örvendezésre, amelyekről mindig a sarkon lévő klinika udvarán sétáló sápatag, inkább kísértetnek, semmint betegnek látszó lábadozók jutottak az eszembe, s mindent elkövettem, hogy soha ne vegyem fel őket.
Most viszont kész logisztikával kezdődik a töprengés. Először a helyszínt kell kitalálni, hogy a decsi nagymamának, a nejem pesti öccsének, az én szatmári anyámnak és a mi bécsi családunknak hol van a mértani közepe. Aztán azt, hogy a legfontosabb szereplő, Dusi melyik napon hol teszi tiszteletét. Vagyis hol és mikor van az ajándékosztás, egyáltalán: a ceremónia. Mert a karácsonyon, ahogy minden más ünnepen is, osztozunk a vér szerinti apával. Ez pedig bennem, Zsiga-apában, ahogy Dusi mondja – hiába is tagadnám –, olykor igencsak nagy viharokat gerjeszt. Hamarabb hagyta volna veszni Dobó kapitány Eger várát, minthogy én feladjam a szentestét. Az a családé, jelentettem ki sztentori hangon. Aztán a nejem diplomatikusan rávezetett, hogy apa-apa is a család része, ha tetszik, ha nem. Szelíden üvöltöztünk pár percet stratégiai megbeszélés gyanánt, amelyben a feleslegesen megtett kilométerektől a szeretet természetéig minden szóba került.
Némi kanyarok és pár órás mosolyszünet után aztán eldőlt, hogy nálunk 25-én lesz szenteste, mert nem a naptár a fontos, hanem a családi béke. Bár belátták ezt az egri védők, de nem nagyon akarják ölelgetni a vár alá érkező törököket. A kardok kiélezve, a forró olaj az üstökben, s akkor most beszéljünk arról, hogy ki kapja a pizsamát? De amit egyszer a nők eldöntenek, abba még a Jóisten is csak lábujjhegyen mer beleszólni. Mozaikszeretetre van tehát szükség, vontam le a tanulságot, meg önmérsékletre, ami már a szeretet előszobája. De hát ki gondolta volna, hogy a (nevelő)apai szeretet is lehet annyira kizárólagos, mint legnagyobb szerelmeink? Ki engedte volna át élete nőjét puszta megértésből, na jó, nem a töröknek, hanem a korábbi kedvesnek valamiféle szolidaritásból? A gyerek persze más, és higgadtabb, karácsonymentes napokon én is tudom, hogy általunk – mindannyiunk által – formálódik, és lesz sokkal megértőbb a szokatlan, ám teljesen életszerű helyzetek iránt. Hogy a szeretet is többfelől és többféleképpen érkezhet, és akár még zokni vagy borotvahab formájában is testet ölthet a kevésbé fantáziadús rokonok részéről. Meg olykor többet is nyerhetünk Egernél.
