A társadalomhoz való viszony kérdése általában élénk érdeklődést, olykor erős vitát és/vagy heves indulatot vált ki bennünk. Viszont a természethez való hozzáállás és gyakorlati kapcsolódás problematikája általában már kevésbé mozgatja meg fantáziánkat, mi több, hajlamosak vagyunk mély hallgatásba burkolózni. Aki ezzel foglalkozik, annak számára a természet felfogása és a hozzá való magatartás nyugodtabbnak, békésebbnek, kevésbé vitathatónak, már-már barátságosnak tűnik. Olyannak, mint amivel nincs különösebb gond, egyszerűen természetesnek, adottnak vesszük a létezését. Különösen akkor, ha az adott társadalom, társadalompolitika komoly dilemmáival hasonlítjuk össze, például a szegénység és a hajléktalanság, a migráció, a munkanélküliség, a Covid-járványra való reagálás, a szociális ellátás elégtelensége és így tovább.
A helyzet azonban csöppet sem megnyugtató: az ember és a természet közti kapcsolat számos kérdést, aggodalomra okot adó zavarokat vet fel, amelyekkel legalább olyan komolyan kívánatos és szükséges foglalkoznunk, mint a társadalmi problémákkal. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban néhány közismert, ám kellő mértékben nem vizsgált jelenségre. Az élő természetből mindenképp felfigyelhetünk arra a kedvezőtlen folyamatra, hogy hazánkban a termőföldek nagysága az utóbbi időben 20 százalékkal csökkent, amely nagyon is károsan hat a növénytermesztésre és az állattartás szerkezeti alakulására. Emlékeztetnék arra, hogy például Szatmárban tömegesen vágják ki az almafákat, vagy hogy országosan háttérbe szorul a zöldségtermesztés. Az állattartás aránytalan összetételével kapcsolatban pedig azt kell látnunk, hogy a mérhetetlen húsfogyasztás milyen egysíkúvá és egészségtelenné teszi táplálkozásunkat. Tapasztalhatjuk, hogy bizonyos állatokat a mesterséges és a gyors növekedés érdekében felpumpálják, amely újfent torzítja az ember és az élő természet közti viszonyt. Ami az élettelen természet káros fejleményeinek kérdését illeti, könnyű belátnunk, a nagymérvű szén-dioxid kibocsátás és az állandósuló aszály jelenségeivel valamit muszáj kezdenünk. Ha más nem, a klímaválság mindenképp sürgeti a természethez való szemléletünk és magatartásunk újragondolásának, illetőleg újraprogramozásának kialakítását.
De valójában mi az a természet, és miért fontos újraépítenünk a hozzá való viszonyunkat? Anélkül, hogy belebonyolódnék a természet fogalmával kapcsolatos filozófiai és szaktudományos megközelítésekbe, vitákba, hadd ajánljam megfontolásra az alábbi meghatározást, továbbá néhány – általam alapvetőnek tartott – összefüggést. A természet, felfogásom szerint, az ember szervetlen teste, amellyel állandó és széttéphetetlen kontaktusban kell maradnia, máskülönben lehetetlenné válik számára maga az élet. A természet nem más, mint az önmagában-való létezés, az ember viszont az önmagáért való létezés világa. A kettő között szükségszerű kapcsolódás jön létre, amelyet a felelősség, méghozzá az ember felelőssége közvetít. Vagyis a felelősség nem a természetből fakad, hanem az emberi világra vonatkozik. Ez alapján ki kell mondanunk a végtelen egyszerű, ám sokak által nem megértett és elfogadott igazságot: nem a természet igazodik az emberhez, hanem az ember alkalmazkodik a természethez. Ezért mindig is a természetből, a természeti törvényekből, nem pedig önmagunkból kell kiindulnunk. Ahogyan Shakespeare írja: „Természet! Te vagy az én istenem: a te törvényed az enyém.” (Lear király) Más fordításban: „Természet, istenem vagy: hódolok / Törvényednek.”
Ha a természet-ember viszony történeti alakváltozásait nézzük, talán a legnagyobb léptékű, ám még érvényes áttekintésben, akkor legalább három, jól elkülöníthető szakaszt különböztethetünk meg: az ősi-törzsi civilizációt, az újkori ipari társadalmak világát, illetőleg napjaink (és a közeljövő) kihívását.
A civilizáció kezdeti fokát (amely mint ismert, több ezer évet jelent) a törzsi társadalmak töltik ki. Azt tudjuk, hogy hosszan tartó, lassú mozgású folyamatokról van szó. Lokális történelem, személyi függőség, korlátozott szükséglet, egyszerű, közvetlenül átlátható és átérezhető mindennapos életforma, naiv világkép, misztikus magyarázat, vallási szemlélet és szokásjog uralkodik. Az ember alárendelődik a természet vad erőinek, kialakul az ember kisebbrendűségi érzése, félelme a természettől. Az ember természethez való viszonyát a vakhit, a bálványimádat uralja. S ne gondoljuk, hogy ez a naiv hozzáállás végképp kiesett a történelemből! Még ma is léteznek helyenként ilyen törzsi embercsoportok (lásd például a Tanzániában élő maszáj törzsek, akik a „nagy és szent hegyben” látják istent, akit ki kell engesztelni áldozatok bemutatásával).
Nagyot ugorva a történelemben, de nem előzmények nélkül, megérkezünk a második nagy történelmi formához: a humanizmus és az ipari társadalmak világához. Gyökeres változások következnek be: a (vak)hit helyett a szigorú racionalitás, a misztikus világkép helyett a tudományos (kiváltképp a természettudományos) gondolkodásmód, a naiv természetimádás helyett a természet erőforrásként való értelmezése jön létre. A természettől nem félni és aggódni kell, hanem mindenoldalúan kihasználni-felhasználni javait. Vagy inkább kizsákmányolni a benne rejlő valamennyi természetes anyagot. S mindazt az ember céljainak szolgálatába állítani – függetlenül attól a szemponttól, hogy sérül-e és milyen arányban a természet állapota. Az ember megzabolázza a természet erőit, és győzelmi mámorában úgy gondolja, ítéli meg, hogy maga a természet voltaképp a szüntelenül bővülő emberi szükségletek forrása. Kétségtelen, ez a civilizációs társadalmi fok nagyszerű vívmánya az emberiség történetének. Elég utalnom arra, hogy a gőzgép (és a gőzmozdony) feltalálása, majd látványos, gyors terjedése hogyan dinamizálja az ipar, az egész gazdaság folyamatait, illetve repíti szédítő magasságokba az eredményeket. Idővel kialakul a világkereskedelem, a világgazdaság, az egyetemes és bővülő szükségletek rendszere, a világtörténelmi gondolkodásmód. A természethez való viszony alapvetően átalakul: az ember – talán joggal – érzi úgy, hogy ő a győztes, ő uralkodik a természet fölött, nem pedig fordítva. (Itt most csak a pozitív vonásokat akartam és tudtam felvetni.)
Ilyen természetfelfogás és magatartás után érkezünk a harmadik stációhoz: napjaink és a közeljövő világához. Most kezdünk rádöbbenni arra, hogy a természet javai végesek, erőforrásai nem végtelenül szolgálhatják az ember céljait, végső soron a tőke érdekeit. Önző módon büntetlenül nem avatkozhatunk bele a természeti folyamatokba. A javak mesterséges és mindenáron való kiaknázása visszafordíthatatlan károsodást indít el. Ma már „nem létezik természet a maga természetes állapotában” – figyelmeztet Olga Tokarczuk, kortárs lengyel írónő. Ha más nem, a klímaválság, a Covid-járvány (a tőke erőszakos és kizárólagos uralma mellett) arra kell kényszerítsen bennünket, hogy újragondoljuk, és építsük át a természethez való viszony kérdését. Ez legalább olyan nagyságrendű és izgalmas, történelmi jelentőségű átalakulást fog jelenteni felfogásban, cselekvésben és magatartásban, mint ami történt korábban az ipari társadalmakban – a törzsi civilizációhoz képest. Roppant kihívás előtt állunk ma, alighanem még fel sem fogtuk súlyosságát, fontosságát: a természet kizsigerelése helyett nemcsak kívánatos, hanem mindinkább szükséges alapvetően más látásmódot, megközelítést kiépíteni, majd társadalmilag egyöntetűen elfogadottá tenni. Mindenekelőtt sürgősen indokolt korlátozni a szükségleteinket, egyúttal belátni azt az új igazságot, magas rendű erényt, hogy tudniillik a természeti világot nem foszthatjuk, erőszakolhatjuk tovább, hanem próbáljuk lényegileg óvni, ápolni, gondozni, becsülni, észszerűen és felelősen művelni.
Az utóbbi mondat fölöttébb nyilvánvalónak, már-már magasztosnak tűnhet. Olyannak, amivel mindnyájan azonosulni tudnánk. Ezért mintha nem is merülne fel vele semmi aggály, különösebb probléma. Azonban a gyakorlati megvalósítása, mint minden más elvé, csak roppant társadalmi erőfeszítéssel, komoly lemondással, kudarcokkal övezett úton történhet meg. Gondoljunk csak a mérhetetlen autó használatunkra, a gyakori repülős utazásainkra: nagy kérdés, ki az, aki ezen a téren majd visszafogja magát? És hogy állunk a hitelesség kérdésével? Mennyire indokolt például Glasgow-ba, a klímakonferenciára 400 repülőgéppel érkezni, jelentős mértékben szennyezni a légkört? A politikai vezetők és szakemberek ilyen eljárása joggal bizonytalanítja el a természet iránt felelősséget érző embert. Az aggodalmak sorolása, sajnos, hosszan folytatható. De talán a fenti példákból érzékelhető, a természet-ember viszonynak ez a harmadik formája sem gyorsan, sem automatikusan és nem minden társadalmi küzdelem nélkül, hanem bizonyára egész történelmi korszakot igénybe véve következhet csak be.
Abban viszont bízom, hogy rövidíteni tudjuk a történelmi átállás időtartamát. És reménykedem abban is, hogy mielőbb sikerül levonnunk azt a – Francis Baconra visszavezethető – filozofikus tanulságot, miszerint a természet csak engedelmességgel győzhető le. Vagyis a győzelem fogalmát (is) célszerű szerényebbre fognunk.
