Míg Európa régóta az elmúlt évszázad egyik legfontosabb rendezőjeként ünnepli az idén 80 éves Robert Wilsont, addig hazájában ő sem tudott próféta lenni. Soha nem kapott rendszeres megbízásokat az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy művészeti „laboratóriuma”, a Long Island-i Watermill Center jövőre ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. Csak Párizsban idén ősszel négy előadása futott párhuzamosan, ezek közül sorban a negyedik, a december elején bemutatott Turandot az Opéra Bastille színpadán.
Az amerikai képzőművész és rendező, Robert Wilson a modern színház egyik legismertebb stílusát alkotta meg. Évtizedeken át csiszolt, absztrakt vonalai, élesen megrajzolt formavilága és már-már festményszerű színpadi tablói csak rá jellemzőek. A pszichológiai megközelítés ellenében előadásai létrehozásában számos anyanyelvi szinten beszélt összetevővel dolgozik (tánc, mozdulat, fény, szöveg, zene, szobrászat), mégis úgy véli, hogy „a színház legfontosabb része” a fény, mivel a világítástervezés az, amelyik életre keltheti a produkciót. Éppen ezért nem ritka, hogy egy-egy előadásában akár 2000 fényjelet is megalkot.
Wilson esztétikája egyedülállóan következetes egészen a legapróbb részletekig a szereplők fehérre sminkelt arcától kezdve, stilizált mozdulataikon át, a fekete, fehér és piros színek főszerepéig. Kritikusai szemében ez az azonosság elfedi az általa színpadra állított művek közötti különbségeket. Wilson számára viszont csak egy módja annak, hogy elismerje: a színpad „nem olyan, mint a világ bármely más tere”, és csupán eszköz arra, hogy segítségével „jobban halljunk, mint csukott szemmel”.„Olyan mesterkéltnek tűnik azt látni, hogy valaki megpróbál természetes módon viselkedni a színpadon” – mondja egy interjúban. „Elfogadni, hogy valami mesterséges, hosszú távon természetesebbnek tűnik a számomra."
És Párizs, jelen esetben a Bastille közönsége szereti, elismeri, és érti ezt. Pedig Wilson nem a sült galamb színházát teszi ki eléjük. Előadásainak fontos, ha nem legfontosabb szereplője maga a néző. Ő a híd mű és rendezői vízió között, ahogyan megértésével összeköti a kettőt.
Mint egy japán No színházi előadásban, ahol a képzett nézők jól ismervén a történet cselekményét nagyra értékelik a szavakban és a mozgásokban rejlő szimbólumokat.
Wilson ugyanis a távol-keleti Turandot hercegnő történetét klasszikus No színházi elemekkel állította színpadra, ami leginkább az énekesek mozgatásában érhető tetten (hiszen színpadképében ezeket már oly régóta alkalmazza, hogy azokat már wilsoninak tekintjük). Szereplői ilyen módon tehát nem átélői, hanem elmesélői lesznek a történetnek, és megjelenésükkel, mozgásukkal inkább a mese lényegét sugallják, mintsem eljátsszák azt.
Óriási feladatot rak énekesei vállára ezzel, akik bravúrosan helytállnak az emberfeletti, szokatlan feladatban: mozdulatlan pózban énekelni, az érzelmeik kifejezésének legkisebb jele nélkül. Mert ne tévedjünk, ez talán százszorta nehezebb, mint játszani, hiszen a hangadás, a zene impulzusaival természetesen érkező érzelmeknek és mozdulatoknak ellenében, élő, éneklő kontrapunktként kell jelen lenniük mindvégig. És az az állhatatosság, tehetség, amivel ezek a nagy művészek végrehajtják ezt, minden tiszteletet megérdemel.
Mind közül kiemelkedik a Liu-t éneklő Guanqun Yu, akiből ezek a No gesztusok lenyűgöző természetességgel áradnak csodálatos vokális bravúrjai közben. A Ching-Lien Wu vezette kórus már sokadszorra varázsol el mindent tudásával, és pontos, összeszedett muzikalitásával, míg Gustavo Dudamel vezényelte zenekar áradó, lélegző hangvarázsba csomagolja Puccini utolsó, és befejezetlenségében legnyersebb művét. A nagy dirigens mesterien bontja ki, és szólaltatja meg a mű többszintű kétértékűségét, érző pálcája alatt „fülünk láttára” bontakozik ki szerelem és gyűlölet, nappal és éj, fény és sötétség.
És persze se szeri se száma Wilson nagyszerűbbnél nagyszerűbb megoldásainak, mégis számomra a legnagyobb élményt az jelentette, hogy gondolkodni és érteni engedett. És azzal, hogy nem fullasztott bele a cselekmények tengerébe, letisztult képeinek látványa által közelebb kerültem ahhoz az operához, melyet jól ismerni véltem. Olyan rétegekig jutottam el, amikről nem is tudtam, hogy ott léteznek a felszín alatt. Megértettem, hogy Calaf miért adja az önmagába börtönzött, szeretetlenül szenvedő Turandotnak ezt az egy feladványt: ismerd meg a nevemet! Mert önmagunkat soha nem befelé keresve, hanem csakis a másik emberre, a világra rezonálva találhatjuk meg. Ha kinézünk magunkból. És ha szeretünk.
Wilson válasza erre egyszerűségében is szívfacsaró. Mikor Turandot meghallja először a nevet: „Calaf”, a férfi elsötétül, szinte kimosódik a képből, és a nő vörösben fellángol.
Kivirágzik.
Infó:
Puccini: Turandot
Opéra Bastille, Párizs
Rendező: Robert Wilson
