A címbe tett idézet Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című verséből való, – ma már valóban szinte lehetetlen olyan polihisztornak lenni, amilyen Kós Károly volt. Író, grafikus és néprajzkutató, festő és politikus, a Trianon utáni Erdély közéleti motorja, miközben a XX. századnak az egyik legnagyobb hatású magyar építésze volt. A könyveit ma már talán nem olvassák annyian, de az építész Kós Károlynak máig tart a kultusza: zebegényi templom, Budapesti Állatkert, Erdély – és persze a Wekerletelep.
A Wekerle kapcsán a legtöbben azt hiszik, az egészet Kós Károly tervezte – nem véletlenül nevezték el róla a középpontját jelentő teret. Korábban én is rosszul tudtam. Az általános terveket korábban és többen is jegyezték, Kós később csak a főtér megtervezésére kapott megbízást – amibe bevette Zrumeczky Dezsőtől Györgyi Dénesig több fiatal kollégáját is. Ekkor még nem volt 30. Az sem véletlen, hogy szellemiségét kiterjesztjük az egész Wekerlére: vezérszellem volt. Az egyetemen (1907-ben végzett) ő volt a vezetője annak az építészhallgatókból verbuválódott csoportnak a Fiatalok Körének, amely a történelmi eklektikával szemben a népi építészet formakincsét preferálta. A szakma későbbi legendáit – akkori kortársaikat –, a skót Charles Rennie Mackintosh-t, az amerikai Frank Lloyd Wrightot, a finn Saarinent választották példaképüknek.
Modern funkcionalizmus és falukutatói buzgalom, az összetéveszthetetlen tornyok és merész dinamikájú oromzatok függetlenül attól, hogy egy templom vagy apró nyaraló részei-e: Kósnak még a tervei, aláírásának kalligráfiája is emlékezetes és jellegzetes. Egy minisztériumi ösztöndíjjal még diplomázása évében feltérképezte Erdély népi építészetét. A magyar, román és szász jegyek ötvözéséből kialakuló „Kós stílus” sem véletlen: erdélyi szász család sarjaként született még Koschként, a középiskolát a szász Nagyszebenben kezdte, majd Kolozsváron a Református Kollégiumban fejezte be. (1910 utáni munkáit már a magyarosított Kós névvel szignálta.) A fiatal Kós már a Wekerle főterénél is erdélyi mintákat követett. Visszaemlékezései szerint Nagyszeben középkori Groszer Ringje és a kolozsvári Mátyás király tér nyomán szerkesztette meg a központi teret, amiből csillagalakban futnak szét a telep sugárútjai.
Öröksége ma is eleven a magyar építészetben, követői máig vannak, markáns tömegű, de magasba törő tetőjátékaival és sok fával dolgozó százéves épületei láttán mindenkit megérint valami múltba figyelő, ősi nosztalgia. Kós Károly autonóm egyéniség volt, de mégsem magányos: szívesen társult másokkal. Zrumeczky Dezsővel együtt tervezte például először az óbudai református parókiát és ennek sikere nyomán 1909 és 1912 között a budapesti Állatkert híres állatházait. Ismert a Városmajor utcai iskolaépülete (itt Kozma Lajost vette maga mellé), aminek stílus- és korosztályos társa Zrumeczky Áldás utcai iskolája. (Zrumeczky Dezső sajnos fiatalon meghalt a világháború idején: gyermekének Kós volt a keresztapja, a Wekerle mai főterén egymással szemben áll a Zrumeczky- és a Kós-kapu.)
Kós legsűrűbb korszaka 1908 és 1914 közé esett, ekkor tervezte egyedül vagy barátaival legemlékezetesebb épületeit. A már említetteken túl a zebegényi templomot (1908), Marosvásárhelyen több lakóházat (1909), Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum épületét (1911) vagy 1912-ben Kolozsváron a híres „kakasos” református templomot. 1909-ben telket vásárolt a kalotaszegi Sztánán, ahol felépítette az előbb nyaralónak szánt, majd lakóházaként használt híres Varjúvárat. 1910-ben megnősült, felesége, Ida egy református lelkész lánya volt később négy gyermekük született. Kós közben Sztána és megrendelései között ingázott, 1917–18-ban pedig egy évet – szintén ösztöndíjjal – még Konstantinápolyban is eltöltött, térképeket rajzolt, városfejlesztési javaslatokkal állt elő, végül pedig minderről Sztambul címmel könyvet is írt.
1914-től 1944-ig Sztánán élt a család: Kós Károly Trianonig sztárépítésznek számított Magyarországon, ő mégis elszakított szülőföldjét, Erdélyt választotta kulturális mindenesként és számunkra sokkal kevésbé ismert épületekkel Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Már akkor szenvedélyesen vonzották a könyvek: Sztánán kézinyomdát szerelt föl, maga sokszorosította könyveit, majd barátaival 1924-ben könyvkiadót alapított Erdélyi Szépmíves Céh néven. Budapesten egyetemi katedra várta volna, de ő az összeomlás után maradt – és maradt a szellemi, politikai és kulturális élet fáradhatatlan szervezőjeként is. Politikai szervezkedései miatt nemcsak az új, román államhatalommal került szembe, de gyakran Erdély régi politikai elitjével. Lapok szerzője és grafikusaként tevékenykedett, 15 éven át az Erdélyi Helikon folyóirat felelős szerkesztője volt. Közben pedig egymás után születtek művei: a Varju-nemzetség vagy Az országépítő című regénye.
1977-ben, 93 éves korában érte a halál. Kolozsváron óriási tömeg kísérte utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe, de egy román művészettörténész még halála után is följelentésben támadta meg, nacionalizmussal vádolva. Kós 23 évesen készítette el első, falusi terveit és halála előtt tíz évvel az utolsókat (ravatalozó, református parókia). A kettő közötti 60 évben több mint 250 épületet tervezett állatkerttől kórházig, székely parasztháztól vármegyeházáig, művelődési háztól templomig.
Amit Bartók és Kodály tett a zenében, ahhoz hasonló Kós Károly építészete és egész életműve. Meglepő, de évtizedekkel később legavatottabb hazai szakértője egy Ausztráliából származó építész, Anthony Gall lett. Már brisbane-i építészhallgatóként is Kósról írta a szakdolgozatát: számára természetes volt, hogy Kós Károlyban és épületeiben a több ezer kilométernyi földrajzi és kulturális különbség dacára is felfedezze az univerzálist.
