„A vulgáris metaforák elsőre még meg tudnak hökkenteni, mikor a közbeszédmezőből ki-kivillannak, de olyanok, akár a jéghegy csúcsa: a jéghegy maga ott van alattuk. A verbális agresszió hétköznapi rutinná vált, mindenütt jelen van, az intézményektől az utcáig, beszédrenddé állt össze. Stratégikus nyelvhasználati eleme, mikor egy-egy csoportot célkeresztbe állít, mint a menekültek vagy az LMBTQ-közösség. A stigmatizáló gesztus már eléri, hogy »őket« ilyennek vagy olyannak tekintsük. Ennek nyomán a hétköznapi kijelentések is gyűlöletet előhívó, kiváltó, és ami a legrosszabb, ezt legitimizáló gesztusokká válnak” – magyarázza a jelenséget dr. Barát Erzsébet nyelvész, genderkutató, a Szegedi Tudományegyetem Angol–Amerikai Intézetének és a Közép-európai Egyetem Társadalmi Nemek Tudománya Tanszékének docense.
Ez a harc lesz a végső
Orbán Viktor minden évben – általában a szokásos tusványosi beszédében – bejelenti, mi lesz a következő szezonban a közbeszéd témája, és onnantól ezt fújja a teljes NER-gépezet, mindenhonnan ez ömlik ránk, mintha megafonnal üvöltenék a képünkbe. Persze a háttérben mást is csinálnak, de azzal nekünk nem kell foglalkoznunk, hiszen azt nem „tematizálják”. 2018-ban a kultúrharc volt a zászlóra írva, most a rezsiharc van soron. „Orbán metaforái rendre a hadviselésből jönnek; állandó harcban állunk a különböző, gyakran láthatatlan ellenségeinkkel. Ez hősies pózba pozicionálja őt, másrészről ez a logika felértékeli mindazt, amit mi képviselünk, és minden, ami ezenkívül van, egyre inkább különböző, sőt ellenséges lesz. Nem marad terep, hogy tudomásul vegyük a világ sokszínűségét, ahogy egyébként Orbán stratégiája is sokszínű” – mondja erről a nyelvész.
Az orbáni retorikában – nyugodtan nevezzük annak, hiszen tervezett, tudatos kommunikáció – minden kijelentés (kinyilatkoztatás) azért bír jelentéssel, mert az implikáció is ott van mögötte, tudjuk, értjük, mire gondolt a költő. Barát Erzsébet szerint ez nem kettős beszéd – az egész más hagyományokra tekint vissza hazánkban –, egyszerűen elfedi vagy elferdíti az igazság egy részét. „Vegyünk egy példát: Orbán azt mondja, meg kell védenünk a szólásszabadságot. Ezzel implikálja, hogy amit meg kell védeni, az adott, létezik. Holott pont a szólásszabadság tekintetében egyáltalán nem azonos esélyekkel indulunk; sok csoportnak meg kell harcolni azért, hogy egyáltalán megszólalhasson, míg másnak állandóan odatolják az orra alá a mikrofont, mert mondjuk van egy udvari médiabirodalma. És ha egy eleve hátrányból induló csoport egy tagjának, például egy ellenzéki politikusnak sikerül is magához ragadni a szót, még meg kell küzdenie azért, hogy megértsék, ehhez először magyarázkodnia kell. Ezzel szemben annak, aki naponta megszólal, nem kell semmit megmagyarázni, hiszen az ő beszédmódja része a napi nyilvánosságnak.”
Legyen a neve: alaptörvény!
Nem mindegy, hogy menekült vagy migráns – minden szóhasználat egyben értéknyilatkozat is, tétje van annak, hogyan beszélünk. A Fidesz második kormányzása alatt mindent átnevezett, amihez csak hozzáfért: ami eddig magyar volt, mostantól nemzeti, ami alkotmány volt, most már alaptörvény. Minden névváltoztatásnak kimondatlan, de valós következményei vannak. „Az alkotmány szónak nemzetközi története van, ha ez eltűnik, eltűnik minden, amit ez a fogalom hivatott előhívni. Ha nem is tudunk pontos definíciót adni arra, mi az alkotmány, attól még van tudásunk róla. Ezzel szemben az alaptörvény, ami egyébként például angolra is lefordíthatatlan, fogalmunk sincs, hogy micsoda, csupán a megnevezés teremti meg, hogy ez van. A magyar emberek többsége nem is fog azzal foglalkozni, hogy megfejtse, mi az az alaptörvény. Emellett ez az elnevezés megint csak azt jelzi, hogy mi egy másik világ vagyunk, hadban állunk, mert nem engedik, hogy ezt a szép új világot megépítsük. Ez a »mert« egy erősebb logikai kapcsolat, mint egy »és«, amit könnyű szétszálazni, hiszen ha ok-okozati összefüggés van a két kijelentés között, nincs már mit megkérdőjelezni. Elreteszelték ezt a bejáratot is” – világít rá Barát Erzsébet. A sziklaszilárdságú alaptörvény, amit már lassan követhetetlenül sokszor módosítottak, még piedesztált is kapott: az alaptörvény asztala, akár az Úr asztala, jó példája az egyházi és a világi hatalom nyelvi, szimbolikus szintű egymásba mosásának.
Erkölcsi pánikkeltés
Ha a nőket a konyhába kívánó kijelentések nem lennének eléggé szexisták, a NER-beszéd alapból is diszkriminatív a nőkkel szemben, ami már a megszólításukban is megjelenik (lásd keretes írásunkat). Kezdjük azzal, hogy nekünk nincs is nőpolitikánk; családpolitikánk van csak. Aztán idézzük fel Kövér László híres mondatát egy 2015-ös Fidesz-pártkongresszusról: „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.” A legborzongatóbb ebben a „nekünk”, hogy bármely nőnek úgy kellene gondolni, nem a maga és a családja boldogságára, hanem az országnak, vagy egyenesen Kövér Lászlónak kéne szülnie. Egy idén februári rádióinterjúban Orbán is elszólta magát, mit gondol a NER a gyerekekről: feudális szóhasználattal „közjószágnak” nevezte őket.
„Nem sokan merik kikezdeni, amilyen sorsot a Fidesz a nőknek szán, hiszen a gyerekszülés örömteli dolog, mi ezzel a baj? Másrészt, aki ellene merészel szólni, rögtön betámadják, hogy a szexuális szabadosságot és akkor már az óvodások nemváltoztató műtétjét is támogatja. Aki nem ért egyet az úgynevezett gyermekvédelmi törvénnyel, azt pedofilsimogatónak bélyegzik. Gátlástalanul összemosnak mindent, nehogy bárki is lényegi kérdéseket tehessen fel. Például azt, hogy miért nem ratifikáljuk inkább az Isztambuli Egyezményt? Miért nem védjük meg a gyerekeket előbb a családon belüli erőszaktól, ami tényszerűen súlyosabb probléma? Már napi szinten folyik az erkölcsi pánikkeltés, csakhogy a melegellenes propagandával sikerült magukat is lábon lőni, mert az ellenség itt nem kívül, hanem közöttünk van, még a Fidesz–KDNP koalíción belül is. Ráadásul a kormányzati propaganda ebben ellenségesebb, mint maguk az állampolgárok, ezért sem működik annyira a melegellenség-képzés, mint a migránsozás” – véli Barát Erzsébet.
Lehet más a közbeszéd?
Ahogy közelednek a választások és egyre nő a tét, a nyelvész véleménye szerint az ellenzéknek minél többet kellene hallatni a hangját, hogy a választók számára ez is rutin beszédmóddá váljon, ugyanolyan ismerősen csengjen, mint mikor kedves vezetőnk szól hozzánk. De ez még mindig nem hozza magával azt, hogy radikálisan más beszédmódok is beépülhessenek a közbeszédbe. Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt Barát Erzsébet szerint ugyan hoz saját beszédmódot is, de ő is „a rutinná vált nyelvben van benne”, ettől nem független a logikája. És ha mindenki ugyanazt a beszédmódot használja, óhatatlanul az lesz a hangosabb, aki hatalmon van. Az ellenzéknek elsősorban a választókhoz kellene beszélni, hogy kialakulhasson egy másfajta beszédmód, ami mást tud jelenteni, és ahaélményt adhat nekünk is. Példaként említi a Momentum elnökét, Donáth Annát, aki már a generációs különbség miatt is egész más történetiséget, más stílust hoz a közbeszédbe. A nyelv mindig a közösségi konvenciók mentén értelmezhető, ostobaság lenne azt várni, hogy valaki, aki ebben a nyelvi logikában működik – mint mi mindannyian –, egyszerre teljesen más módon kezdjen beszélni. De már az is változást indíthat el, ha egy politikus nem hagyja, hogy a NER-beszéd teljesen beszívja őt, például a migráns helyett a menekült szót használja. És ha kimondjuk végre: nincs olyan, hogy alaptörvény, alkotmány van.
