Engem a példaképeim neveltek. Az első hullám a rocksztároké volt. A kor divatja szerint az ő képeik kerültek ki a falamra, ami nem ment könnyen, mert anyámék többre tartották a frissen festett falat a rajongásomnál. Celluxról és ragasztóról szó sem lehetett, ezért maradt a román fogpaszta: egy-egy kicsi pötty a sarkakra, hogy ne áztassa el a papírt, és már mehetett is fel az élénkzöld felületre. Nem tudom mi lehetett benne, mi volt a titkos összetevő, de úgy odaragadt, hogy később, a korszak- és példaképváltás hajnalán, amikor leszedtem őket, jó nagy foltokban húzta magával a festéket.
Szóval ők, a hosszú hajú zenészek terelgettek engem a lázadás Szküllái és Kharübdiszei között. Hosszú hajról persze szó sem lehetett, a nyolcvanas évekbeli román gimnázium (ahogy az iskola is) zsigerileg irtózott az efféle megnyilvánulásoktól, az engedetlenség jól látható jeleitől. Zendülni csak diszkréten, odabent lehetett, és úgy rázni a fejed a Metallica zenéjére, mintha vállig érő sörényed lenne. A rendszerváltás után az első dolgom volt megnöveszteni a hajam, de ezt valahogy mindig megkésett, utólagos lázadásnak éreztem, hiába dübörgött gőzerővel a Thunderstruck és a You Could be Mine.
Aztán jöttek a regényhősök. Már nem is annyira konkrét hősökről, tehát nem Old Shatterhandről, Phileas Foggról vagy Tulipános Fanfanról volt szó, hanem arról, hogy én váljak egy igazán jó regény, a saját regényem főhősévé. Vagyis olyan életem legyen, ami megér egy sztorit. (Akkor persze nem tudtam még, hogy a világirodalom már a legsanyarúbb életekről is képes volt remek regényeket írni. Egyről nem tudott talán: az unalmasokról.) Úgy alakítani a napokat, hogy a lehető legtöbbet préseljünk ki a lehetőségeinkből, a lehető legnagyobb izzással éljük meg a pillanatot. Ez persze több kudarcot hozott, mint sikert, de valahogy ez sem számított. A fiatalság legmakacsabb illúziója, hogy nem lehet elrontani az életet, hiszen mindig jön egy újabb nap, a sebekre sebtapasz, és a végén úgy is kikötünk valahol. Az, hogy mindez egy napon teljesen félremehet, már nem a lázadó, hanem az alkalmazkodó felnőtt első nagy szorongása.
Végül kikötöttem azoknál, akik talán a legtöbbet segítettek: a mellettem, körülöttem élő példaképeknél. Kóbor János eleinte nem volt köztük. Mert amikor választani kellett az igazán nagy dolgok közül, miszerint pacsirta vagy bagoly, író vagy szereplő, családos vagy agglegény, Beatles vagy Rolling Stones, Omega vagy LGT, én az utóbbit választottam. Az Omegát apámék szerették, de nekem leginkább az az Omega jött be, amelyiknek még Presser írta a slágereit, az űrrocktól meg egyszerűen falra másztam. Aztán valahogy mégis értékelni kezdtem az építészmérnökként soha nem dolgozó frontembert, hiszen én magam is majdnem gépészmérnöki szakon kötöttem ki, miközben soha, semmilyen érzékem nem volt sem a gépekhez, sem a tervezhető világhoz. És bírtam a konokságát, hogy bár az ő testén is lassan kifogott az idő, de rockerségét, omegaságát nem érinti, nem váltotta aprópénzre, és még a józan esze is megmaradt. Hiszen hihetne ő is ufókban, lehetne biodíszlet a hatalom mögött, meg celebkedhetne főzőműsorokban, de nem teszi. Mert nem teheti.
Aztán épp otthon voltam, amikor a tévében beszélt arról, hogy az ő immunrendszere mindent legyőz. Sosem volt beteg, így aztán az oltás is felesleges, bíbelődjön vele más. Csak azt nem tette hozzá, hogy most nyomtam el egy koronavírust a vállamon. Mit lehet erre mondani? Az egyszerű rajongó okosnak, megfontoltnak látja lelkesedése tárgyát, olyannak, aki előtte jár egy lépéssel. Most meg hallja, hogy a fokozottan veszélyeztetett példaképe úgy gondolja, hogy a vírus méltányolja majd az előtörténetét, tán tiszteletből is kikerüli, az immunrendszer meg olyasvalami, ami örökké visszaver mindent, mert hát eddig is megtette. Most meg itt állok a borítékolható véggel, és nem tudom elhessegetni magamtól ezt a képet. A hübrisz megint erősebb volt a barlang falára vetülő ideáknál. Lám, választott istenünk is lehet gyarló, hiszen igazából őt is a mi esendő anyagunkból gyúrták.
Nem jó így eltemetni a hőseinket. Phileas Foggot, a poszterek arcait, a fiatalság kibúvóit. Romantikus és felemelő véget képzeltünk el, Fogg két csatlakozás között, a zenészek az utolsó akkordok elhangzása előtt, tán egyenesen a színpadról intenek majd végső búcsút. Még a tragikus halál is jobban áll nekik, mert abban van katarzis, megtisztulás, kevéske isteni szikra. Naivak voltunk, de ez meg a rajongók sorsa: vakon tapogatózunk a hitünk után. Miközben nem merjük bevallani, hogy a teremtés sem volt mindig tökéletes, tán még az angyalok immunrendszere is kihagy néha.
Egyedül maradtunk hát újra. Legjobb tulajdonságainkat, fényesre sikált mivoltunkat gyömöszöltük bele a példaképbe, és most a teremtmény élettelen por. Megfertőzte a gyengeségünk, amely átfurakodott a tökéletesség páncélján. Dühös vagyok, mert még imádni akartam, adni egy újabb esélyt magunknak. De tudom, hogy leülepszik majd ez is, a hübrisz szertefoszlik, és marad a legenda. A még torzabb tükör.
