A szocializmus tervezőmérnökei felépítették a berlini falat, a politikai szabadsághiány szimbólumát. Amikor leomlott, új falak nőttek a földből. A neoliberális kapitalizmus tervezőmérnökei bizonytalanságból és egyenlőtlenségből építettek falakat, korlátozva azt, hogy a kelet-európaiak mit kezdhettek újonnan megszerzett szabadságukkal. A tudományágakat elválasztó falak pedig megakadályozzák a posztszocialista átalakulás helyes értékelését. Kristen Ghodsee és Mitchell Orenstein új könyve, a Taking Stock of Shock - Social Consequences of the 1989 Revolutions (Oxford University Press, 2021) lebontja ezeket a diszciplináris falakat, és a posztszocializmus eddigi legátfogóbb értékelését nyújtja.
A berlini fal leomlása a liberális optimizmus korszakának nyitánya volt. A liberális elitek Nyugaton és Keleten egyaránt ünnepelték a 400 millió volt szocialista polgár újonnan szerzett politikai szabadságát. Azt ígérték, a kapitalizmusra való áttérés gyors és fájdalommentes lesz. A neoliberális tervezőmérnökök tudták, hogy a posztszocialista átmenet kihívásokkal jár, de úgy vélték, a nyereségek felülmúlják majd a fájdalmakat. Az új szabadságjogok egyesek számára valóban nyereséget hoztak. Az átalakulás fájdalmai azonban sokakat maguk alá temettek. Illiberális rendszerek alakultak ki még a legsikeresebbként számontartott rendszerváltó országokban is, kétségbe vonva a liberális optimizmus alapjait. Az átmenetet mérlegre téve, Branko Milanovic, a Világbank egyköri közgazdásza arra a következtetésre jutott, hogy „a fal csak egyesek számára dőlt le” – ez a provokatív esszé inspirálta Ghodsee és Orenstein új könyvét.
Ghodsee és Orenstein abból indul ki, hogy „hatalmas világtörténelmi léptéke ellenére az átmenet értékelései élesen megoszlanak”. A közgazdászok, a liberális elitek és a nemzetközi pénzügyi intézmények még mindig történelmi sikernek tartják a posztszocialista átalakulást, bár elismerik, hogy voltak előre nem tervezett fájdalmak. Másfelől nem csak illiberális politikusok kételkednek a liberális siker narratívájában, hanem a társadalomtudósok egyre növekvő tábora és az új baloldali szcéna is, mely egyszerre kritikus az illiberalizmussal és a neoliberalizmus szemben. Hogyan válhatott a posztszocialista történet megítélése ennyire eltérővé? Milyen társadalmi hatásai vannak a neoliberalizmus három évtizedének Kelet-Európában és Közép-Ázsiában? E kérdések megválaszolása hatalmas tudományos projekt, amely interdiszciplináris párbeszédet és a helyi tapasztalatok meghallgatását igényli. Ghodsee és Orenstein könyve jelentős hozzájárulás ehhez a széles körű és fontos vállalkozáshoz.
Mindkét szerző a Pennsylvaniai Egyetem Kelet-Európa Tanulmányok Programjának professzora. Kristen Ghodsee etnográfusként huszonöt éve végez terepmunkát és kutatást Kelet-Európában. Mitchell Orenstein politológusként hasonlóan hosszú ideje foglalkozik Kelet-Európa politikai gazdaságtanával. Együtt tizenöt könyvet és több mint kilencven folyóiratcikket és esszét publikáltak Kelet-Európáról és az átmenet folyamatáról. Branko Milanovic esszéjére adott eltérő válaszaik – Ghodsee egyetértett, de úgy vélte, hogy Milanovic túl gyengén fogalmazott, míg Orenstein szerint túl lesújtó volt Milanovic ítélete – a társadalomtudományok teljes skáláján átívelő, termékeny párbeszédet eredményeztek. A kvantitatív és kvalitatív adatok elképesztő tárházát ötvöző Taking Stock of Shock átfogó képet nyújt a posztszocialista átalakulás hatásairól, az egyenlőtlenségek előtérbe helyezésével szintetizálva a széttartó narratívákat.
Az adatok széles körét áttekintve Ghodsee és Orenstein bizonyítékot talál mind a siker-, mind a katasztrófanarratívára. A gazdasági bizonyítékok áttekintésével kezdik. Az átmenet sikeréről szóló narratíva azon alapul, amit a szerzők „J-görbe nézetnek” neveznek. A gazdasági növekedés és a háztartások fogyasztása eleinte visszaesik, majd hosszú távon J-görbe alakú növekedés következik. Az olyan nemzetközi szervezetek, mint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és a Világbank, illetve a rendszerváltás nyertesei, valamint a neoliberális közgazdászok ezt a perspektívát képviselik.
A szerzők tömör áttekintést nyújtanak a J-görbe perspektívát hirdető sokkterápia és a fokozatosság hívei közötti közgazdasági vitáról. A sokkterapeuták gyors monetáris stabilizációt, gazdasági liberalizációt és privatizációt szorgalmaztak. Úgy vélték, minél radikálisabbak és alaposabbak a gazdasági reformok, annál gyorsabb lesz a növekedéshez való visszatérés. A fokozatosság hívei arra figyelmeztettek, hogy a társadalmi kohézióhoz és a működő piacokhoz szükséges társadalmi és gazdasági intézmények nem jönnek létre automatikusan pusztán azáltal, hogy lerombolják a régi szocialista intézményeket. A sikeres kelet-ázsiai fejlesztő államokat tekintették példának, amelyek a piacokat a társadalmi kohézió fenntartására gondosan ügyelve vezették be. A sokkterápiát elkerülő Kína és a sokkterápiát követő Oroszország közötti éles eltérés eldöntötte a két tábor közötti vitát, végérvényesen megnehezítve a sokkterápia-érv fenntartását.
Ghodsee és Orenstein szerint a Visegrádi Térség államai – Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia –, valamint Szlovénia és Észtország mutatják a J-görbe működését. Sok tekintetben ezek az országok valóban jól szemléltetik a posztszocialista átalakulás bizonyos sikereit. A szerzők azonban tudják, hogy még ezek az országok is jelentős recessziót éltek át az átmenet korai éveiben, ami számos dimenzióban elhúzódó szenvedéssel párosult, ahogy azt a könyvhöz kapcsolódóan online közzétett adatokkal is részletesen dokumentálják. Még a legsikeresebb rendszerváltó országok is az 1930-as évek nagy gazdasági világválságához hasonló recessziót éltek át. Csaknem száz évvel később a nyugati társadalomtudósok még mindig a nagy gazdasági világválságot tartják az egyik legtraumatikusabb eseménynek, amely mélyen átformálta az Egyesült Államokat. A posztszocialista sikernarratíva hívei azonban a hasonló mértékű posztszocialista recessziót jelentős eredménynek tekintik. Hogy kontextusba helyezzük ezt a „sikert”: az egy főre jutó reál-GDP-t tekintve (2011-es USD-ben) Magyarországnak tizenkét évbe telt, mire visszanőtt az 1989-es szintre. Csehország és Lengyelország gyorsabb volt, ők „csak” hét évet veszítettek.
A legsúlyosabban érintett posztszocialista országok máig nem érték el a késő szocialista időszak gazdasági fejlettségi szintjét. 2016-ban Ukrajna, Moldova, Szerbia, Montenegró, Tádzsikisztán vagy Grúzia egy főre jutó reál-GDP-je (2011-es USD-ben) még mindig az 1989-es szint alatt volt. A középmezőnyben azokat az országokat találjuk, amelyek valamikor a 2000-es évek közepe táján értek vissza oda, ahol 1989-ben voltak. E hatalmas visszaesésekkel szembesülve néhány közgazdász megkérdőjelezte a kelet-európai gazdasági statisztikák megbízhatóságát. Ghodsee és Orenstein áttekintik azokat az erőfeszítéseket, amelyek a hivatalos GDP-statisztikákon túlmutatva újraértékelték a gazdasági átmenetet. Megállapítják azonban, hogy ezek a tanulmányok is jelentős recesszióra utalnak. A témában készült legátfogóbb felmérés szerint a recesszió mértéke valamivel alacsonyabb volt, de nagyon közel áll ahhoz, amit a hivatalos gazdasági statisztikák mutatnak.
Bizonyos országok viszonylag jobban teljesítenek, mint mások. Az egyenlőtlenség azonban még a legsikeresebb esetekben is torzítja e nyereségek társadalmi eloszlását. Több országban, köztük Lengyelországban a háztartások átlagos jövedelme 1992-2010 között csak fele akkora ütemben nőtt, mint az egy főre jutó GDP. Magyarországon az egy főre jutó GDP 1991-2012 között 1,92 százalékkal nőtt. A háztartások reáljövedelme azonban ugyanebben az időszakban évente átlagosan 0,22 százalékkal csökkent. A posztszocialista térségben a gazdasági növekedés csaknem kétharmadát a felső 10 százalék kaparintotta meg. A növekedési átlagok mögött a szegénység masszív növekedése húzódik meg: 1999-ben, a posztszocialista szegénységi válság csúcspontján 191 millió ember – a térség lakosságának 47 százaléka – élt napi 5,50 dollárnál kevesebből, ami a Világbank szegénységi küszöbe.
A pénzügyi szervezetek és a közgazdászok értékelései általában megállnak a gazdasági bizonyítékoknál. Ghodsee és Orenstein könyvének legérdekesebb és legsokkolóbb része itt kezdődik. A demográfiai kutatások áttekintése során epikus méretű szenvedésre utaló bizonyítékokat találnak. Ahogy a szerzők megjegyzik: „lenyűgözött bennünket, ahogyan ezeket az adatokat mások, akik az átmenet sikerét hirdették, elhallgatták vagy figyelmen kívül hagyták, különösen annak fényében, hogy az átmenet egybeesett a történelem legsúlyosabb békeidőszaki népességcsökkenésével”.
A könyv egyik legfelkavaróbb fejezetében a szerzőpáros a szocializmus utáni halálozási válságot tekinti át. Amint azt egy korábbi írásomban összefoglaltam, a volt szocialista országok kapitalizmusra való átállásával példátlan halálozási válság sújtotta Kelet-Európát. A többlethalálozások száma Kelet-Európában 1991-1999 között mintegy 7 millió lehetett, ebből 5 millió Oroszországban. Bár a várható élettartam javult az 1990-es évek elejének viharos évei után, a halálozási válság maradandó sebeket hagyott a posztszocialista országokban, hozzájárulva a mai napig fennálló mély egészségügyi egyenlőtlenségekhez. A posztszocialista halálozási válság az egyik legnagyobb demográfiai katasztrófa a közelmúlt történelmében az éhínségeken vagy háborúkon kívül.
A posztszocialista halálozási válság gazdasági okainak kutatásában mérföldkövet jelentett a Lancet nevű vezető egészségügyi folyóirat 2009-es, sokat vitatott, a rapid privatizációról és halálozásról szóló cikke. Ezt a tanulmányt módszertanilag tovább fejlesztve közelmúltban fejeződött be az a PrivMort kutatási projekt, mely a rendszerváltó gazdaságpolitikák és a halálozási válság legkiterjedtebb adatgyűjtésére épül. E kutatás keretében szintén a Lancetben közölt tanulmányokban kimutattuk, hogy a neoliberális reformok, a privatizáció és a dezindusztrializáció valószínűleg fontos okai voltak ennek a példátlan halálozási hullámnak. Az emberek hajlama arra, hogy az alkoholt stresszoldóként használják, egy másik kritikus tényező. A posztszocialista Közép-Ázsiában az emberek jelentős gazdasági sokkot éltek át, de nem tapasztaltak halálozási válságot. A muszlim társadalmak korlátozzák az alkoholfogyasztást, így amikor gazdasági káosz következett be, kevesebb ember itta magát halálra, hogy így „oldja meg” a kétségbeesést és a hosszan tartó stresszt.
Ugyanilyen fontos a posztszocialista népesség ezzel összefüggő zsugorodása. Az ENSZ 2018-as becslései szerint a világ leggyorsabban fogyó népességei közül az első tíz mind Kelet-Európában található. Az IMF egyik tanulmánya szintén azt hangsúlyozta, hogy a posztszocialista országokban az elvándorlás olyan szintet ért el, amely „a máshol tapasztalt kivándorláshoz képest példátlan gyorsaságú, mértékű és tartós”. Néhány országnak, ahol a népesség zsugorodott, sikerült a kivándorlást a környező országokból történő bevándorlással ellensúlyozni, pl. Magyarországra a határon túlról vándorolt be rengeteg magyar, Oroszországba pedig a volt szovjet tagköztársaságokból érkeztek oroszok.
Orenstein és Ghodsee a kivándorlás történetét áttekintve rámutatnak, hogy a romániai bevándorlók ma Olaszország legnagyobb külföldi nemzetiségű népességét alkotják. A lengyel a második leggyakrabban beszélt nyelv az angol után az Egyesült Királyságban. A nyugati lakosság egy része ellenségesen viszonyul a kelet-európai migránsokhoz. A rasszizmus nemcsak a bőrszínről szól, hanem egy szimbolikus hierarchiáról, ahol a „polákok” ugyanazt a pozíciót foglalják el, mint a távolabbról érkező bevándorlók. Kimutatták, hogy a kelet-európai migráció szintje korrelál a nyugat-európai lakosság EU-val szembeni bizalmatlanságával.
A megemelkedett halálozási arányok és az elvándorlás mellett az alacsony termékenység a harmadik döntő összetevő a posztszocialista népesség zsugorodása mögött. A szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet mélyreható hatással volt a családokra és a gyermekvállalásra. A teljes termékenységi ráta Kelet-Európában a 2000-es évek elején érte el mélypontját, több országban 1,3 alá csökkent. A legdrámaibb módon Kelet-Németországban (NDK) csökkent az élve születések száma: 46 százalékkal 1989-1991 között. A halandósági válsághoz hasonlóan a termékenység ilyen drámai csökkenése is példátlan az iparosodott társadalmak körében békeidőben. Ilyesmi csak háború vagy éhínség idején fordul elő.
Egyes tanulmányok mind a termékenység csökkenését, mind a halálozási válságot a posztszocialista gazdasági válsággal hozzák összefüggésbe, rámutatva a privatizáció, a munkanélküliség, a csökkenő jövedelmek, az infláció és a jóléti állam leépítésének szerepére. Mások azt állítják, hogy ezek a szocialista múltból örökölt diszfunkcionális egészségügyi magatartás, illetve a családot gyengítő, az autonómiát, az individualizmust és a fogyasztást előtérbe helyező nyugati értékek átvételéből adódtak. Ghodsee és Orenstein, akik továbbra is az empirikus minták áttekintésére összpontosítanak, úgy vélik, hogy a posztszocialista demográfiai válságot lehetetlen megérteni a politikai-gazdasági kontextus nélkül. A neoliberális reformok központi szerepet játszottak. Egy másik tanulmányunkban mi is robusztus bizonyítékot találunk arra, hogy a privatizáció valószínűleg hozzájárult a termékenység csökkenéséhez azáltal, hogy a társadalmi reprodukció költségeit a családokra, azaz elsősorban a nőkre hárította.
(Scheiring Gábor írásának második része a Szép Szó december 18-i számban olvasható majd.)
