Vastag, erős, csíkos rafiaszatyrokkal állnak egy szivárványszínre festett léckerítés előtt a fázós roma asszonyok az ukrán határhoz közeli szabolcsi kistelepülésen, Nyírpilisen. Van, akin csak papucs, másokon edzőcipő, legtöbbjükön vékony nadrág, kinőtt pamutkardigán. Télikabátban, bakancsban, sálban, sapkában nem láttunk senkit. Egyikük azt mondja, nincs is meleg kabátja, de minek is lenne, hiszen az egy szobát fűtött házból csak akkor jön elő, ha el kell szaladni a boltba, vagy elugrani a gyerekért az óvodába, azt meg kibírja ilyen öltözékben is. Tartós élelemért állnak sorban, a főút egyik aprócska házánál, ahol a Tutor Alapítvány és a Magyar Élelmiszerbank Egyesület közös akciójának köszönhetően száraztésztát, zabpelyhet, húskonzervet, dobozos zöldborsót, kukoricát, babot kapnak. Hogy ne legyen várakozás, a szervezők több időpontra hívták a helyieket: alig akad itt olyan család, aki ne kapna legalább egy kisebb kartondoboznyi élelmet. Előbb a nagycsaládosok jöttek, aztán az egy-két gyereket nevelők, végül a szociális nyugdíjasok. Így is van, aki elégedetlenkedik, amiért neki ezúttal nem jutott a csomagokból, mert nem volt tagja egyik csoportnak sem.
– Jó lenne egy kis csoki a pulyáknak, mindjárt itt a Mikulás, a tengerivel meg a paszullyal nemigen lesznek boldogok – dohog az egyik anyuka. Később a szervezők elárulják, hogy az Élelmiszerbank segítségével már összegyűjtötték az édességet, amit később adnak oda a családoknak. Fodor Éva, a Tutor Alapítvány kuratóriumának elnöke azt mondja, nagyon nem mindegy az „adás módszertana” főként úgy, hogy akik máról holnapra élnek, azok számára a múlt héten juttatott csomag hamar feledésbe merül. Apró gesztusok révén mégiscsak szeretnének egyfajta külön hangsúlyt adni az ételosztásnak, például, amikor nem dobozostul adják oda, hanem át kell pakolni mindenkinek a saját szatyrába: vagyis valamilyen módon közre kell működniük abban, hogy eljusson hozzájuk ez az adomány. Éppen emiatt az sem véletlen, hogy nem viszik ki házhoz az alapvető élelmiszereket, azokért el kell jönni az alapítvány által működtetett közösségi házba.
A sorban állók között sokan emlegetik az előző polgármestert, Beri Róbertet, sajnálkozón megjegyezve, hogy a "falu jótevője" jelenleg épp börtönbüntetését tölti, pedig amikor még ő vezette a falut, "volt minden", ha megszorult az ember, mindig kapott tőle egy kis pénzt. Később megtudom, a polgármestert uzsora-bűncselekmény miatt ítélték el, s eltiltották a közügyek gyakorlásától is, pedig ha a falun múlik, biztosan megválasztják újra, a tőle való függés – miként a helyszínen járva tapasztaltuk – nagyon erősen él a helyiekben.
– Volt, amikor disznót vágott, és a hurkát, meg a kolbászt is szétosztotta a szegények között – mondja a volt vezetőről a sorban várakozó Horváthné Budai Linda. Az ő fia túlsúlyos, 150 kilogramm, és orvosi javaslatra diétáznia kellene, de a család annyira szegény, hogy a drága cukormentes termékeket egyáltalán nem tudják megvenni. Annak is örültek, amikor adományként kaptak egy nagyobb méretű ágyat a fiúnak, bár, jegyzi meg az asszony, ahogy ráfeküdt a gyerek, az ágy azonnal összeroppant alatta. A családnak bútor is kellene, a ruháik penészednek. A most kapott élelmiszercsomag egy-két napra lesz elég, és igaz, hogy a fiú nem mehetne tésztát, de mivel főként tészta van a dobozban, így ő is azt kapja majd.
Egy viseltes, lecsupaszított babakocsival áll be a sorba Kozák Dávid, aki a testvérééknek viszi a csomagot. Hat gyerek van a házban, a hetedik átellenben lakik, ő már új családot alapított. A harmincas évei végén járó férfi kalandos élet után került vissza a szülőfalujába. Két évesen állami gondozásba került: testvérét el tudták bújtatni az „intézetisek” elől, őt azonban Miskolcra vitték. Ott az intézményvezető átkeresztelte, Bertalannak, Dávid szerint azért, mert abban az időben lett híres Farkas Bertalan úrhajós, ő pedig gyerekként nem mondhatta a felnőtteknek, hogy nevezzék őt a saját nevén. Később egy budapesti házaspár fogadta be őt, nevelőszülei a hajdani Beloiannisz Műszergyárban dolgoztak, és mivel nem született saját gyerekük, magukhoz vették. Már csak a „mama” él, Dömösön, egy átalakított hétvégi házban, ahová a keresztnevét újból visszavett Dávid többször is visszajár. Két évvel ezelőtt őt a „vér szava” hazahívta Nyírpilisre, és azóta is itt él, segít a nagycsaládos testvérének, Ernőnek, és a sógornőjének, Rézműves Izaurának. Nyolc általánosa van, szakmunkásképzőt nem végzett, így a környéken csak közmunkásként tudott elhelyezkedni. Amikor azt kérdjük, miért nem próbált meg a főváros környékén boldogulni, azt válaszolja, örült, hogy újra rátalált a családjára, és nem bánja, hogy az itteni körülmények sokkal sanyarúbbak. Hogy mennyire azok, jól jellemzi, hogy ők ugyan nekiláttak egy malacot felhizlalni, de a napokban alig negyven kilósan levágták mégis, mert nem tudtak februárig, de legalábbis karácsonyig várni. Meg aztán a disznót is etetni kell: ahol hamar elfogy az étel az asztalról, ott nemigen jut az állatnak sem sok.
A Tutor Alapítvány egyike azon szervezeteknek, amelyek a legszegényebb háromszáz település felzárkóztatását segítik. Nyírpilis, Nyírmihálydi, Piricse és Penészlek tartozik hozzájuk ebben a térségben, ahol fejlesztő programokat szerveznek, mosodát üzemeltetnek, s a helyiek közreműködésével közmunkában céklát termesztenek, amit a Máltai Szeretetszolgálat égisze alatt létrehozott tiszabői savanyítóüzemben dolgoznak fel. A romák számára az egyetlen munkalehetőség errefelé Nyírbátorban van, a Tranzit Food Kft. telephelyén, amit a környéken mindenki csak „kacsagyárnak” hív. Nagy szó, hogy hat helyi férfi már rendszeresen átjár ide dolgozni, s lassan kezdik megszokni az állandóságot, s azt is, hogy havonta kapnak rendes fizetést. A többiek számára viszont marad a havi legfeljebb 53 ezer forintos közmunkás bér, vagy még az sem. Ilyen körülmények között az Élelmiszerbank rendszeres támogatása valóban a „mindennapi betevőt” jelentheti a legszűkebb napokban. A szervezet önkéntesei csak most, az ünnepi időszakban 348 tonna tartós élelmiszert gyűjtöttek össze elsősorban olyan alapvető fontosságú termékekből, mint a tészta, konzervek, rizs, liszt, cukor és étolaj, vagy a bébiétel, tartós tej és különféle édességek. Ezeket 300 karitatív szervezet közreműködésével juttatják el a rászorulókhoz a következő hetekben: 70 ezer ember részesül majd a felajánlásokból, elsősorban nagycsaládosok, idős emberek, fogyatékkal élők, hajléktalanok, gyermekotthonok lakói és további szociális intézmények gondozottjai.
– Magyarországon minden évben 1,8 millió tonna élelmiszer megy veszendőbe, ebből évente 8-10 ezer tonna élelmiszert mentünk meg a gyártóktól és kereskedelmi láncoktól – mondja Nagygyörgy András, a Magyar Élelmiszerbank Egyesület külső kapcsolatok igazgatója. Mint meséli, a többségében lejáratközeli vagy csomagolási hibás termékekkel évente 250 000 rászorulónak tudnak rendszeres segítséget nyújtani. Az ország 400 áruházából minden nap elhozzák a megmaradt zöldséget, gyümölcsöt és pékárut, hogy még aznap szétosszák azt rászorulók között különböző karitatív szervezetek segítségével.
Szavai szerint az étel gyakran nem csupán étel, hanem egyfajta közvetítői szerepet is betölt: a hátrányos helyzetű falvak lakói például sokkal szívesebben mennek el egy közösségi programra, vagy viszik a gyerekeiket a tanodába, ha ott élelmet is kapnak. Az Élelmiszerbank hálózata a családsegítők, idősgondozó intézmények, gyermekotthonok, hajléktalanellátó intézmények vagy éppen nagycsaládosokat segítő egyesületek mellett mentális betegséggel élőket is támogat, köztük egy drogrehabilitációs központ lakóit is. Az utóbbi intézménybe például minden alkalommal más-más típusú mentett élelmiszer kerül a helyi áruházból, amelyből aztán a tizenöt-húsz fős csoport együtt főz valamit. Előfordult, hogy száz kiló banánt kaptak, amiből ízletes csatnit tettek az asztalra. Mindez kreatív gondolkodásra, rugalmasságra, alkalmazkodásra készteti őket és segíti a majdani visszailleszkedést a való életbe.
