A honi labdarúgó-szövetség elnöke a legnagyobb király, amiért el tudta intézni a mikrofutballért a makrodohányt; feltéve, hogy tőle származik az ötlet.
Lehet, hogy magasabbról.
A portéka viszont annyira alacsony szinten van, hogy még csak tucatárunak sem mondható. A nagyját már a nyári előszezonban kiselejtezték a kontinens legalsó traktusából, a Konferencialigából. Ennek csoportkörében olyan csapatok vannak, mint az örmény Alaskert, a ciprusi Anortoszisz és Omonia, a norvég Bodö Glimt, a román CFR Cluj, a bolgár CSZKA Szófia, az észt Flora Tallinn, a finn Helsinki JK, a cseh Jablonec, a kazah Kajrat, az azeri Karabah, az izraeli Makkabi Haifa és Makkabi Tel-Aviv, a szlovén Mura, a dán Randers, az ukrán Zarja Luganszk. Képzeljék a kvalifikációs szakasz mezőnyét!
A takarékliga túlnyomó része még azzal sem versenyképes, mert már minálunk, babám, egyetlen klasszis labdarúgó, sokak szerint labdarúgó sincs. Raduly József, aki a legjobb négy között volt a BEK-ben a Vasassal, és csapatával nemegyszer vonzott százezer nézőt a Népstadionba, azt szokta mondani egy-egy mai artistáról: „Legföljebb pajkos lehet, játékos nem.”
Ezért a készletért perkál le évente 9,835 milliárd, négy esztendőre csaknem 40 milliárd puha forintot az állami televízió, amelynek egyébként a legtűrhetőbb műsora a nézhetetlen magyar futball. Gondoljunk csak arra: ha szörfözés közben bárki odatéved, milyen pánikszerűen kapcsol tovább akár az egyperces híradóról is!
Amúgy e tengernyi léért nyilván elvárják, hogy a közreműködők azt mondják, amit odafenn hallani akarnak, azaz a stúdiós mamelukoknak nincs mozgásterük. Illetve, lenne, csak akkor ki kellene ugrani a buliból. Magunk közt szólva: be se kellett volna szállni. Mert a botvirgácsot rendszeresen aranylábnak nevezni nem egyszerűen az igazság megcsúfolása, hanem önmagunk lejáratása is.
Nagyjából olyasmi, mint az, ha megüti a fülünket: a nemrégiben elhunyt Horst Eckel az NSZK válogatottjának jobbszélsője volt. Ez duplán ciki. Sportriporternél alapfok volna ismerni az 1954-es vb-döntő játékosait, bizony még a világbajnok nyugatnémet csapatéit is. Ezen belül elemi feladat tudni: a jobbszélső a magyarok elleni 3:2-es döntőben két gólt szerző, 1:2-ről fordító Helmut Rahn volt. Akinek erről fogalma sincs vagy az ilyesmit nem tartja fontosnak, nyilvánvalóan alkalmatlan e pályára, akárcsak az, aki a józant el-ipszilonnal írja.
A megfontoltnak éppenséggel nem nevezhető MLSZ és MTVA messze túlárazza a megyei nívójú magyar első osztályt. Igaz, azt csak felül értékelni lehet, alábecsülni nem. A legutóbbi fordulóban Zalaegerszegen 712, Gyirmóton 785, Pakson 800 nézős futball-lázat mértek. Magyarország lakosságának nagy része tudomást sem vesz e szamárszürke színpompáról. Azt a felkérést, hogy nevezzen meg három játékost a Honvédból, az MTK-ból vagy az Újpestből, hazánk polgárainak túlnyomó többsége „ne szórakozzon velem!”-mel utasítaná el. (S mi volna Felcsúttal, Gyirmóttal, Kisvárdával, Mezőkövesddel, Pakssal!) Koós János slágere jut eszembe: „Azt mondják csendben, / ugratsz csak engem, / komédiázol...” A szám címe: Kit érdekel?
Nem világos, a szegényes készlet miért éri a négyszeresét a BL-mezőnynek. Legföljebb annyit lehet sejteni: azok, akik az adás-vételről döntenek, magukévá teszik a „hanyatlik a Nyugat” sztereotípiát, amelynek eredetijét az ötvenes években tolták minálunk. Az arányérzék látens, de arra gondolok, hogy Somogyi Jenő, aki a Pannónia Éttermi és Büfé Vállalat tiszteletre és szeretetre méltó vezérigazgatója, egyben az MLSZ elnöke is volt, az itthoni labdarúgással kapcsolatban azt emlegette: „Bármilyen nagy a szárazság, a földműves állandóan az esőt várja.”
A nyolcvanas évek aszályát ma boldogan elfogadnánk. A mostani periódusra emlékezve alighanem Jókai Mór szavait idézik majd: „De szép idők voltak! Hála az égnek, hogy elmúltak!”
