Sietek leszögezni már az elején, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságnak - két Média-díjának büszke tulajdonosaként is – elfogult drukkere vagyok, mert mindig az volt a véleményem: az olaszoknál jól bevált szisztéma szerint kéne főszereplőnek lennie a honi élsport irányításában.
Ezért is kísértem tőlem telhetően élénk figyelemmel mindazt, ami az elmúlt napokban borzolta sokak kedélyét, tudniillik: szeptember 1-jén új alapszabály lépett életbe, s ezzel a mindennapok gyakorlatában csak most, a novembervégi közgyűlésen szembesültek azok, akik vérmérsékletük szerint csalódottan, sértődötten, vagy épp ellenkezőleg, beletörődve a megváltoztathatatlanba, személyes ambíciókon felülemelkedve, talán még egy kicsit meg is könnyebbülve vették tudomásul a tagság létszámának drasztikus csökkentését, ami érintette őket is.
Igen, tagadhatatlan tény: nincs a világon egyetlen szervezet sem, amelyik visszhangmentesen képes megszabadulni korábbi tagságának – visszafogott becslésem szerint is – közel 50 százalékától.
Hosszú lenne felsorolni, hogy a monstre karcsúsításnak kik, vagy mik (milyen, egyébként abszolút sportközeli, illusztris szervezetek, szövetségek) estek áldozatul. Néhányat azért kiragadnék a sok közül: például többek között Török Ferenc, Fábián László, Nébald György, Kovács Ágnes és Steinmetz Barnabás olimpiai bajnokok, a sportorvosokat és a sportújságírókat, az ötkarikás aranyérmeseket, s a „halhatatlanokat” tömörítő szerveződések...
Egy biztos: meggyőzően, mindenki számára elfogadhatóan érvelni a földindulásszerű átalakítás mellett nagyon nehéz, sőt, talán lehetetlen is, mert... Mert – és sajnos ez a lényeg – a Magyar Olimpiai Bizottság immár öt esztendeje még félkarú óriásnak is csak jóindulattal nevezhető, miután az állami sportirányítás (EMMI államtitkárság) elvileg is, gyakorlatilag is szinte mindent bekebelezett, főleg természetesen azt a temérdek pénzt (meg persze a sok-sok milliárd elosztását), amit az állam, mondhatni számolatlanul, s majdnem teljesen kontrollálatlanul a stratégiai ágazattá kinevezett sportra szán!
A fenti, a felszínt csupán kis részleteiben éríntő megállapításaim alátámasztására idéznék két olyan nyilatkozót, akik a dolgok jelen állása szerint valószínűleg búcsút vehetnek MOB-tagságuktól, íme:
Kemény Dénes, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, s nem mellesleg a körön kívülre kerülők közé tartozó Magyar Edzők Társasága alelnöke: „A MOB működésében szinte minden elnökségi szinten dől el, a közgyűlés mérete leginkább a cateringet befolyásolja.”
Vaskuti István, olimpiai bajnok kenus: „Remélem, hogy ez a reform az első lépés afelé, hogy a MOB valódi végrehajtói hatáskört is kapjon a magyar sportban, az olimpiai sportágak mindennapi életében, és ne csak utazási iroda legyen az ötkarikás játékokra.”
Mind a szókimondó minősítés, mind a jövővel kapcsolatos remény megfogalmazása egyértelműen jelzi, hogy – mi is ma a MOB.
