Idén száz éve született Mészöly Miklós és húsz éve hunyt el. Hogy is van ez a dolog a könyveknek és az embereknek a sorsával? Miért az idén őszi rendcsináláskor került elő a könyvespolcom felső régiójából az a kis füzetkönyv, amely békésen szunyókált ott több mint két évtizede?
Amikor 1999 tavaszán az egyik antikvárium előzetes árverési kínálatát tanulmányoztam, szemembe ötlött az egyik tétel: Mészöly Miklós Vadvizek című könyve. A könyv már akkor is figyelemre méltó lett volna, ha csak pőrén áll a sorban, hiszen az író első, 27 éves korában megjelent novelláskötete. Fél évszázad távolából mindenképpen különlegességnek számított, még akkor is, ha csak füzetnyi kiadvány, alig több mint 40 oldalon, a Batsányi Társaság kiadásában. A pécsi Rákóczi Nyomda műhelyében készült. Öt novellát tartalmazott és a tartalomjegyzék aljához hibaigazító volt ragasztva.
Ennél azonban jóval több volt. Ha jól emlékszem, az antikvárium nyomtatott ismertetőjében csak annyi állt, hogy ez a példány dedikációt tartalmaz. Amikor azonban felkerestem az árverés előtti kiállítást az antikvárium üzlethelyiségében és kézbe vehettem a füzetnyi könyvet, legszívesebben azonnal kivontam volna az árverési kínálatból, nehogy más vigye el.
Ugyanis néha előfordult, hogy a licitversenyben elszabadultak a szerzési és költekezési indulatok, melyek során irreális szintekre futottak fel az egyes tételek. Ha az ember józanul mérlegel, művészeti árverésen minden értéknek (festmény, bútor, szőnyeg, szobor, grafika, ezüst, porcelán, ékszer, stb.) van egy bekerülési határa. A könyveknek is. Akkoriban már gyakran jöttek magyar árverésekre osztrák, német, olasz és más nemzetiségű műkereskedők, hogy a nálunk felbukkanó, de a nemzetközi piacon értékesíthető régiségeket elcsípjék. A helyszíni tapasztalatok azt mutatták, hogy a licitversenyből először a magyar kereskedők szálltak ki, majd a külföldiek, és a végén maradtak a hazai gyűjtők. Velük a mégoly tőkeerős külföldi licitálók sem szálltak versenybe. Ugyanis a gazdasági racionalitás nem ugyanabban a súlycsoportban található, mint a közismert hungaricum, miszerint: „Eltáncolom a pénzemet, Kitáncolom a lelkemet!”
Hogy visszatérjek az antikváriumban a kezemben levő könyvhöz; azért futottak át a fejemben ezek a gondolatok, mert a dedikáció nem egyszerű autogram volt, hanem az ifjú novellista ajánlása Tersánszky Józsi Jenőnek: „… őszinte tisztelettel ajánlom…” – írta a megjelenés évének (1948) februárjában. Őszintén szólva óriási lépéssel közelebb kerültem a „kitáncolom a lelkemet” állapothoz. Annyira, hogy felötlött bennem a következő néhány lehetőség: 1. mostmindjártazonnal ellopom; 2. kitépem ezt a lapot, zsebre vágom, hazaviszem és úgy licitálok rá; 3. miután kitéptem és zsebre vágtam, felhívom az antikvárium figyelmét a hiányosságra, hátha visszavonják; 4. hallgatok József Attila intésére („Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis”). Végül ebben maradtam magammal és hagytam az eseményeket a maguk irányában folyni.
Ellentétben az élet gyakran ismétlődő példájával, ebben az esetben a becsület elnyerte jutalmát. A nem túl hosszúra és magasra nyúló licitverseny végén hazavihettem a könyvet.
Mészöly Miklóst ismertem. Nem közelről, nem voltunk baráti viszonyban, de tudtunk egymásról. Egyetemista koromban két könyve járt kézről kézre a tanszéken (meg az évfolyamon), mindkettő a Magvető kiadása: Az atléta halála és a Magasiskola (amelyből később film is készült Gaál István rendezésében, Bánffy György főszereplésével). Negyedéves koromtól kezdve jelentek meg novelláim a Kortárs, Új Írás, Élet és Irodalom, Tükör, Látóhatár hasábjain, tagja voltam az Írószövetség FIJAK csoportjának (Fiatal Írók József Attila Köre – bár Moldova György szerint helyesen Fiatal Alkotók Szécsényi Oszkár Köre lett volna a nevünk, s ezt írásba is adta).
Mészöly Miklóssal talán ha kétszer-háromszor találkoztam, akkor is többek társaságában, egy szűk generációnyi volt a korkülönbség köztünk, neki a nyolcvanas évek végétől kezdve erőteljesen felfelé ívelt a pályája. Noha a korábbi két évtizedben szinte évenként jelentek meg regényei, meséi, köztudott volt, hogy a kultúrpolitika három T-je (támogatás-tűrés-tiltás) közül a középső vonatkozott rá. Mire a magaménak tudhattam Tersánszkynak dedikált novelláskötetét, már több kötet novellám, regényem jelent meg a Szépirodalmi, a Magvető, a Móra, a Helikon gondozásában, úgyhogy kinőttem a nyeretlen kétéves kategóriából, de úgy véltem, hogy mégsem ronthatok ajtóstul a házba. Sem a Városmajor utcaiba, sem a Kisorosziban levőbe. Ezért megkértem egy korábbi kollégámat (aki sűrűbb kapcsolatban volt Mészöllyel és feleségével, Polcz Alaine-nel, mint én), hogy legyen az összekötő kapocs köztünk.
Így is lett: elzarándokoltunk Kisorosziba, bemutatkoznom nem kellett ugyan, de felidézni a korábbi találkozásokat érdemes volt. Így aztán oldódott a légkör, kéretlen idegenből kedves vendég lettem hamarosan, baráti szívességet tett kísérőm pedig magától értetődően otthonosan mozgott. Ami engem illet, arrafelé terelgettem a beszélgetést, amerre a mindkettőnk gondolkodásának közelítései tartottak. Nagyon megragadt bennem egy a nyolcvanas években írt (vagy talán napvilágot látott) tanulmánya a saját magyarságtudatáról, és egyáltalán erről a nemzeti sajátosságunkról. Nem nagyon szoktam prózai szövegeket (főként tanulmányok mondatait) megjegyezni, de ez valahogy nagyon megmaradt emlékezetemben, ezért másfél évtizeddel később is botlás nélkül el tudtam mondani: „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban.”
– Igen – bólogatott Miklós – az a címe, hogy Egy jövendő nemzettudat felé, ám ahogy elnézem, ez a jövendő messze van. De hát akkor is meg kellett írnom, bármi változik is majd addig.
Aztán sor került a jövetelem fő céljára. Miklósnak tetszett a fél évszázadnál is hosszabb időkülönbség, mármint ami a Tersánszky Józsi Jenőnek írt ajánlása és az én felbukkanásom közt eltelt. Tartottam tőle, hogy mérsékelt lelkesedéssel fogadja majd a kérésemet: dedikálja első könyvét nekem is, de ettől a sci-fibe illő időjátéktól mintha fellelkesült volna. Vagy csak elegánsan tudomásul vette, amit az ókori rómaiak is tudtak: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Eredetileg, szó szerinti fordításban könyvecskék (libelli), ami különösképpen illik a Vadvizek című kötetre. Ezt is megbeszéltük, aztán nekiállt az ajánlásnak.
Már huszonéves korában, első kötete dedikálásakor pontosan tudta: ajánlást a belső címoldal mértani közepe alá, az alsó harmadba illik írni. Ott azonban már több mint fél évszázada a Tersánszkynak írott sorai foglalták el a helyet. Ezért a nekem szánt sorokat azonnal és határozottan a könyvet kiadó intézmény és a lap alja közti helyre írta. Kicsit zsúfolt lett, de még a dátum is odafért, ráadásul napra pontosan (Tersánszkynak csak az évet és a hónapot jelölte meg – hja, ifjú korban még repül az idő… ).
A szituáció egyértelműsége ellenére a nekem írott ajánlás kicsit feloldatlan titok volt már a betűk papírra vetésének a pillanatában – és a mai napig az maradt. Miklós ezt írta: „– sok szeretettel – mint végső tulajdonosnak ajánlom”.
Vajon hogy érthette a végső tulajdonosságot?
