Olaf Scholz hivatalosan még nem Németország kancellárja, bár ha minden a tervek szerint halad, a december 6-án kezdődő héten választják meg a szövetségi kormány élére. Az ugyanakkor már a koalíciós tárgyalások során kiütközött, milyen nehézségekkel kell szembenéznie. Nehéz lesz a két koalíciós partnert, a Zöldeket és a liberális FDP-t közös nevezőre hoznia. Az előzetes jelek alapján konfliktusforrás akad majd közöttük bőségesen. A környezetvédők tagságában egyesek amiatt zúgolódnak, hogy a szabaddemokraták a szeptemberi választási szereplésükhöz képest túl nagy beleszólást kapnak a dolgok irányításába. Úgy vélik, Scholz aránytalanul nagy engedményeket tesz a minden bizonnyal leendő pénzügyminiszter, Christian Lindner liberálisainak. A környezetvédők nem csak amiatt látják ezt így, mert Lindner megkapja az általa olyannyira áhított pénzügyi tárcát jóllehet, arra Robert Habecknek, a Zöldek társelnökének is fájt a foga, hanem a koronavírussal kapcsolatos intézkedések nyomán is. A környezetvédők keményebb intézkedéseket akarnának, de az FDP vezetőinek már a „lezárás” szó hallatán borsódzni kezd a háta.
Nem kérdés, Németország egyelőre átmeneti állapotban van, s ez még eltart egy ideig. Hónapokba telik, amíg eldől, képes lesz-e hatékony kormányzásra az SPD-Zöld-FDP kabinet. E helyzetben különösen fontos a békés átmenet biztosítása Európában, s ebben döntő szerepe lehet az alakuló német-olasz tengelynek. Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök láthatóan igen jól megértik egymást, s a két ország kapcsolata új szintre emelkedik azzal, hogy vezetőik ma aláírják a két állam közötti barátsági szerződést. Persze szimbolikus eseményről van szó, de itt azért többről van szó, olyan történésről, ami az Európai Unió jövőjére is hatással lehet.
Ezt a 12 ckkelyből álló, 30 oldalas dokumentumot a német-francia, úgynevezett, 1963-ban született német-francia Elysée-szerződés, majd az azt felfrissítő 2019. januári, Aachenben aláírt együttműködési és integrációs megállapodás mintájára szerkesztették meg. Macron a megállapodással nem csak a januárban kezdődő soros francia elnökségre készül, hanem alighanem úgy érzi, itt az alkalom, hogy költségvetési szempontból lazításokat érjen el. Ebben jó partnerre találhat Mario Draghi személyében, aki európai szinten is tekintélyes, hiteles politikus. És egy az euróövezeti büdzsét illető esetleges áttörés nagyon jó pont lenne a francia választók körében az áprilisi elnökválasztás közeledtével, amelynek megnyerésére Macronnak minden esélye megvan.
A német-francia Elysée-szerződéshez hasonlóan ez a dokumentum is rendkívül átfogó, a biztonságtól a kultúráig, a közlekedéstől a környezetvédelmi együttműködésig egy sor fontos kérdésre terjed ki. A szerződés tervezete már szeptemberben elkészült, először a francia fél hagyta jóvá, majd az olasz kormány.
A két ország már régóta tervezi kapcsolataik új szintre való emelését. 2017-ben Macron és Paolo Gentiloni akkori olasz miniszterelnök vetették fel: megállapodásban kellene rögzíteni a közös témákat. Ezek az elképzelések azonban hamar elhaltak, Giuseppe Conte 2018-ban hivatalba lépett kormánya erősen franciaellenes húrokat pengetett, nyílt provokáció volt 2018 végén Luigi Di Maio, akkori kormányfőhelyettes, az Öt Csillag Mozgalom vezető politikusa részéről, hogy a sárga mellényeseket támogatta Macronnal szemben. Miután azonban Matteo Salvini Ligája kikerült a kabinetből 2019 szeptemberében, a két ország közötti kapcsolat is javult, Draghi februári hivatalba lépése óta pedig kifejezetten szívélyes lett. Az olasz kormányfőnek nagyban köszönhető, hogy a megállapodás új lendületet kapott.
A szerződés preambuluma megerősíti „az európai egység melletti állandó és egyértelmű elkötelezettséget”, valamint azt, hogy a „globális kihívásokra szuverén Európának” kell választ adnia, de hitet tesz a NATO-tagság mellett is. A dokumentum kiemelt része a biztonsági együttműködésre vonatkozik. Életre hívják az olasz-francia védelmi tanácsot. E grémium keretében a két ország illetékes miniszterei rendszeres találkozókat tartanak majd, s az EU-t is érintő stratégiai kérdésekről tárgyalnak. „Ezek a konzultációk a terrorizmus elleni küzdelemre, a tengeri biztonságra, a fegyverzetellenőrzésre, a különféle védelmi képességekkel kapcsolatos együttműködésre, az energetikai kihívásokra, a hibrid fenyegetésekre és a dezinformációra összpontosítanak” – mutatott rá az olasz La Repubblica. Afrika tekintetében is összehangolják a politikájukat, ami nem is árt: a líbiai konfliktusban például sokáig ellentétes oldalon állt a két állam, elsősorban energetikai okok miatt. A mellékelt menetterv konkrét projekteket tartalmaz, például a diplomaták és a biztonságpolitikában jártas tisztek rendszeres cseréjét, emellett új rendőrökből álló operatív egységet is létrehoznak.
Hogy az alakuló olasz-francia tengely egyfajta ellensúlya lesz-e a német befolyásnak, erre azért nem vennénk mérget. Franciaország és Olaszország számára is rendkívül fontos partner marad Németország, s az már a szeptemberi német választás előtt is kiderült, hogy Macron jól megérti magát Scholz-cal, igaz, a költségvetési kérdésekben szigorú álláspontot képviselő Lindner várható pénzügyminiszteri kinevezése nem jó hír a francia elnöknek. Berlin ráadásul gazdasági fölénye túl nagy ahhoz, hogy a jelentős adóssággal küzdő Párizs és Róma képes legyen hatékonyabb lobbizásra saját érdekeik mellett az EU-nbelül. Mindemellett még a francia-olasz együttműködés elmélyítése sem biztos, hiszen a gyümölcsöző folytatáshoz egyrészt Macront újra kell választani, másrészt Draghinak még sokáig miniszterelnöknek kell maradnia. Ám 2023 elején Itália választ, s ha jövő februárban őt teszik meg köztársasági elnökének, akkor akár még hamarabb is az urnákhoz járulnak az olaszok.
Csodálják Draghit Párizsban
Franciaországban sokszor kissé lekicsinylően beszéltek Olaszországról, ezért is érdekes az a változás, ami a francia közhangulatban tapasztalható. Mario Draghinak sikerült megváltoztatnia a képet, néhány hónapja például a párizsi Le Figaro írt a legnagyobb elismeréssel az olasz miniszterelnökről, pedig a konzervatív lap igazán nem olasz-pártiságáról ismert.
Ám a Figaro úgy foglalt állást, hogy az EU megtépázott tekintélyének visszaállítása a Párizs-Róma megállapodáson is múlhat. Mint a lap fogalmazott, új erős tengely jön létre Emmanuel Macronnal, Európa újraindítása érdekében. Sőt, a lap egyenesen „Draghi-forradalomról” beszélt. Mint írta, Macron és Draghi „tökéletesen megértik egymást”, többek között azért is, mert osztoznak „a pártokon túlmutató pragmatikus liberális centrizmusban”. A francia gazdasági napilap, a Les Echos széles körű elemzést közölt arról, „hogyan fedezte fel Olaszország újra a 'jövő ízét' Mario Draghival”.
Az olasz vezetők iránti érdeklődés, és elismerés nőttön nő a francia politikusok körében, akik minden eddiginél szívesebben hivatkoznak a „Bel Paese” azaz a "Szépországra", mint pozitív összehasonlítási alapra. Ennek pedig már konkrét eredményei is vannak. Az egykori olasz terrorszervezet, a szélsőbaloldali Vörös Brigádok tagjai egykor biztonságban érezhették magukat francia földön, ez ma már nincs így. Az Elysée-palota áprilisi közleményében jelezte, hogy az olasz hatóságok 200 embert azonosítottak Franciaországban, akiket a hetvenes és nyolcvanas években elkövetett, terrorizmussal kapcsolatos bűncselekményekkel vádolnak. Az úgynevezett Miterrand-doktrína lehetővé tette a politikai menedékjog megadását az egykori terroristák számára, kivéve azokat, akik véres bűncselekményekben vettek részt. Macron és Draghi megállapodása után azonban őrizetbe vették a Franciaországban megbújt olasz terroristákat.
A kapcsolatok jelentős javulását jelzi továbbá, hogy Sergio Mattarella olasz elnököt szinte diadalmasan fogadták július elején Párizsban. A franciák szemében az is jó pont, hogy a Draghi-kormány legnagyobb támogatójaként ismert balközép Demokrata Párt (PD) vezetője, Enrico Letta az elmúlt év teléig, a PD élére való megválasztásáig Párizsban élt: a Sciences Po Nemzetközi Ügyek Iskoláját vezette, amely egy félig állami egyetem, egy sor neves politikus és közgazdász tanult itt.
Egy másik kulcsfontosságú tényező az új nemzetközi politikai közeg. A Brexit okozta sokk után szakadék tátongott Párizs és London között, s a feszültség, többek között a halászati kvóták miatt, máig megmaradt. De a német viszony is „függőben” van, így Macronnak új szövetségesekre van szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa néhány, az EU intézményrendszerének átalakítására vonatkozó reformtervét. S ehhez ideális partner a jelenlegi Itália. Fontos továbbá Róma támogatása a közös európai hadsereg felállításához, amely a franciák egyik fontos célkitűzése. Hogy a Róma-Párizs barátság tartós lesz-e nem tudhatjuk, de együttműködésük elmélyítése csak jó hír lehet a közös Európának.
