Állomásozó, tetszik érteni.
A Wehrmacht, amelynek csapatait a Horthy-rezsim átengedte Magyarország területén, két és fél évvel korábban, 1941 tavaszán indított támadást Jugoszlávia ellen. A főméltóságú úr és körei néhány hónappal azelőtt „örök” barátsági szerződést kötöttek Jugoszláviával, ezért aztán 1941. április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Az 1941 szeptemberében kiadott hitleri parancs szerint minden Jugoszláviában megölt német katonáért száz, sebesültért ötven túszt kellett kivégezni.
Merthogy a szomszédban százezrek álltak ellen a náciknak, szemben a hű szövetséges Magyarországgal, ahol a belgrádi német helyőrség csapatának vendégjátékát ilyen kedélyes beharangozó vezette fel: „A nemzetközi találkozók ma ritkaságszámba mennek. Ez a magyarázata a BSzKRT-pályán sorra kerülő katona-válogatott mérkőzés iránt mutatkozó nagyarányú érdeklődésnek.”
A meccs után is derűs tudósításokat olvashattak hazánkban. „A magyar–német sportbarátság teljes sikere jegyében zajlott le a mérkőzés” – lelkendezett a Nemzeti Sport. Hogy így lesz, az már a kezdést megelőzően nyilvánvalóvá vált, olyan jól mutatott Áronffy-Janky százados és Sasse őrnagy egyenruhás zászlócseréje a pálya közepén. A németek náci karlendítéssel üdvözölték a 15 ezres közönséget, és beválogattak néhány bécsi, linzi, valamint „poseni” katonát is, mert akkor már régen lezajlott az Anschluss, és Lengyelország lerohanása után a megszállt Poznańnak sem lengyel neve volt. Ez nem érdekelte a sporttelepre kilátogató tömeget, noha aggasztó szalagcímek is a szemekbe szökhettek az újságokban, már azon túl, hogy „Német elhárító siker Gomeltől északra”; vagy hogy „A belgrádi német és budapesti magyar katona-válogatott mérkőzés előkészületeit a Levente Labdarúgás Országos Vezetősége végzi”. A kevésbé örömteli értesülések közé tartozott például az: „Heves csaták a keleti front számos szakaszán”; meg az: „A birodalmi fővárost november 23-án az esti órákban erős brit bombázó kötelékek ismételten megtámadták”.
A levente labdarúgás apostola Áronffy-Janky Béla volt, aki 1944 áprilisában újabb fontos megbizatást kapott. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter közölte: „A magyar munkásság sportérdekeinek szem előtt tartása mellett feltétlenül kívánatosnak tartom, hogy a Vas- és Fémmunkások Sport Clubja a kommunista elemektől megtisztítva a keresztény és nemzeti szellem sportszolgálatában álljon. A fenti tények ismeretében a sportegyesületek felett gyakorolt főfelügyeleti jogom alapján – a m. kir. belügyminiszterrel egyetértve – a budapesti Vas- és Fémmunkások Sport Clubja önkormányzatát azonnali hatállyal felfüggesztem. A felfüggesztett önkormányzatú egyesület ügyeinek vitelére kirendelem vitéz Áronffy-Janky Béla m. kir. századost.”
A Vasas nevét rögvest Nemzeti Nehézipari Munkások SK-ra, néhány nappal később Kinizsire változtatták, aztán Nemzeti Vasas (hivatalosan: Nemzeti Vas- és Fémmunkások Kinizsi Sport Egyesülete) lett belőle, és kék-sárgában kellett játszania. Ám ez csupán bagatell ahhoz képest, hogy a százados itthon 7:2-es diadalra vezette a magyar katona-válogatottat, s a megejtően barátságos mérkőzés olyan sikert aratott, hogy 1944. január 2-án visszavágót rendeztek Belgrádban. Azon hazánk hősei 8:0-ra nyertek. Joggal ömlengett a Képes Sport: „A magyar katonákat a futballpályán sem lehet legyőzni.”
Igazi urak találkoztak valódi gentlemanekkel, a beszámolók szerint „nem volt egyetlen durvaság, szándékos lökés vagy dancs”. Nem meglepő: a híresen békés, figyelmes, emberszerető nácik a légynek sem tudtak volna ártani, ugyebár.
Moldova György 1989-ben, a piros-kékek szegedi osztályozója évében azért megkockáztatta: „Messziről figyeltem, hogyan csúszik le a Vasas mind szégyenteljesebb mélységekbe, ahová még az átkos 1944-es évben sem jutott. Lehet, hogy a Horthy-rendszer által kinevezett kormánybiztos, vitéz Áronffy-Janky jobban szerette a Vasast, mint mostani vezetői, és többet is értett hozzá?”
Ha lehet, én Szegedre szavazok.
Az már-már mennyei magaslat a Horthy-világhoz, Áronffyhoz, a Magyarország–Wehrmacht (Waffen SS) gemütlich katonapartikhoz képest.
