2012-ben látogatott el New Yorkba, Ellis Islandre, ahol 1892-1954 között az egyik legjelentősebb bevándorlási ellenőrző állomás működött, s ma bevándorlási múzeum van. Ezt követően határozta el, hogy regényt ír a témáról. Mit akart elmondani?
Abból az inspirációból, érzelemből született az írás, amit átéltem ott, amikor azokra gondoltam, akik Ellis Islandre érkezve mindent hátra hagytak. Az foglalkoztatott, hogy mit jelent ez valójában, mit nyer és mit veszít, aki mindent maga mögött hagyva egy új országba indul. Ebből fakadt az ötlet, hogy megnézzem ezt az embert, John Mitchellt, aki egyedül van ezen a szigeten, és olyan dolgok foglalkoztatják, mint a veszteség, az egyedüllét, az emlékezet. Írás közben érzékeltem, hogy az akkori történések napjainkat is tükrözik, mindez manapság is így zajlik: vannak menekültek, vannak hasonló történetek. Elvileg minden más, mások a menekültek által követett földrajzi útvonalak, mások az érkezés és az indulás körülményei, de tulajdonképpen, ha belegondolunk, minden ugyanaz: emberek, akik nyomortól és üldöztetéstől menekülnek.
„A remény és a könnyek szigete.” Már a regény kezdetén meghatározó ez a kijelentés.
A menedékkérők nevezték így a helyet, ami azt jelentette, hogy itt dől el a sorsuk. Ez a hely egyszerre jelentette nekik és gyerekeiknek a jobb élet reményét, ugyanakkor a félelmet is a visszautasítástól, a kiutasítástól. Amerika ugyanis nem minden menedékkérőt engedett be válogatatlanul, sőt, elég szigorú feltételeket állítottak: bárkit, aki bonyodalmat okozott volna – egészségügyileg, politikailag vagy más szempontból –, alaposan megvizsgálták, és sokakat visszautasítottak. Ez valós kockázatot jelentett a menedékkérőknek.
Több mű foglalkozik a menekültek nézőpontjával, ám itt a bevándorlási hivatal vezetője emlékszik vissza munkával töltött éveire. Azt is bevallja naplószerű feljegyzéseiben, hogy elárulta a hazáját, amikor olyanok előtt is megnyitotta az „aranykaput”, akik talán nem érdemelték ki. Miért az ő vívódása foglalkoztatta?
Az emberi komplexitás érdekelt. Számomra John Mitchell nem egyszerűen csak egy hivatalnok, hanem egy ember, akit szintén értek nehézségek abban a helyzetben. Gyakran előfordul, hogy ellentmondás, feszültség alakul ki a szakmai elvárások és a magánéletben jelenlévő érzelmek, gondolatok között; itt is ez történt. Az érdekelt, mit kezdhetek íróként egy ilyen ellentmondással.
A könyvben megjelenik egy később sikeres íróvá vált György Kovács nevű, Magyarországról emigrált férfi, aki Töredékek a száműzetésből című könyvében így ír: „Amerika, ahová oly nagyon vágyakoztunk, átváltozott sietős, hűvös hivatalnokgárdává, akiknek az volt a dolguk, hogy hárítsák a másként gondolkozás közeledési kísérleteit, bármi eszmei elhajlásnak még a lehetséges csíráit is.” Ma mennyiben meghatározók ezek a kérdések?
Franciaország nem kérdezi, hogy mi a vallásuk, politikai hovatartozásuk a menedékkérőknek, amikor befogadja őket, ám vannak olyan országok is, ahol válogatnak az emberek közt. Például Kanadában is szigorúbbak a feltételek, hosszas kérdőíveket kell kitölteni a tanulmányokról vagy az egészségügyi állapotról. Úgy hiszem, valahol a kettő közt volna az ideális út, ugyanakkor meggyőződésem, hogy egyetlen ország sem zárkózhat el attól, hogy befogadja a rászorulókat. Probléma azonban a túlzott idealizmus, amikor azt gondoljuk, ez határtalanul működhet, ezért is vannak feszültségek. Kérdéses a befogadandó emberek mennyisége, és hogy mit tud nekik nyújtani az adott ország, hogyan tudja integrálni őket a társadalomba.
Mást jelent ma menekültnek lenni Ön szerint, mint a regény idejében, a XX. század elején?
Egész mások a körülmények. A huszadik század elején Amerikának szüksége is volt a munkaerőre, a gazdaság megfelelő menetéhez igény volt rá, hogy érkezzen emberi erőforrás. Ám ma Franciaországban például azzal nézünk szembe, hogy nincs elegendő munkalehetőség, megfelelő körülmények és megfelelő akarat az integrációra. Akik Amerikába érkeztek a huszadik század elején, amerikaiak akartak lenni, de akik ma Európába érkeznek nem feltétlenül gondolják, hogy a francia, német, vagy más kultúrába szeretnének integrálódni.
Egy szerelmi szálat is megismerünk John Mitchell és egy menedékkérő nő közt. Mintha megerősítését kívánná adni az egyik mottóként választott, Louise Erdrichtől származó gondolatnak: „Létünk telje vajon mi más, mint egy rettentő szerelem zajgása?”
Ez egy olyan történet, ami lehetett volna talán szerelmi történet, de a nő szempontjából tulajdonképpen tragédia, erőszaktevés volt. John Mitchell azonban nem bűnöző, talán azt is lehetne mondani, hogy jó ember, mégis elkövet egy borzalmas tettet. Érdekes volt azon gondolkodni, az egyes történések hatására hogyan vesznek rossz irányt valaki cselekedetei, aki egyébként jó. Hiszem, hogy ha John Mitchell rossz ember lett volna, nem lett volna életre szóló lelkiismeretfurdalása. Ez is érdekelt, hogy miként működik az emlékezet: keverednek benne a rossz és jó történések. A cselekményeink súlya foglalkoztatott.
Az utószóban írja, noha a regény szereplői kitalált karakterek, három alakot valós személyek ihlettek. Ilyen volt A. F. Sherman is, aki fotográfusként bevándorlóportrékat készített. Miért érdekelte ez az ember?
Számos kutatást végeztem a bevándorlási múzeumban tett látogatást követően, mivel nem ismertem igazán a történelem ezen fejezetét, és szerettem volna, hogy helyesek legyenek az állítások, igaz alapjuk legyen az általam ábrázolt érzelmeknek. Nagyon érdekelni kezdett ez a történet, amikor megtudtam, hogy a múzeumban a mai napig A. F. Sherman fotói láthatók. Borzasztóak ezek a fényképek: az emberek szándékuk ellenére kiragadva szerepelnek rajtuk, akár csak feltűzött bogarak a falon. Ugyanakkor ezek a képek adják ma ezeknek az életeknek az emlékét. Szörnyű körülmények között készült portrék, napjainkban mégis általuk ismerhetjük meg az itt áthaladt embereket. Ez is valamiféle kettősség, ami nagyon felkavaró.
Célja volt a regénnyel az olvasók tanítása?
Fenntartásaim vannak az olyan irodalommal szemben, amely valamit üzenni akar. Azt tapasztalom, az ilyen szándékból gyakran nehézkes anyagok születnek. Sokkal inkább abban hiszek, hogy az irodalomnak nem kell állást foglalnia abban, hogy mi jó, mi rossz, nem kell ítéletet hoznia, csak bemutatnia dolgokat. Meg akartam osztani másokkal a kérdéseket, amelyek számomra lényegessé váltak, és az olvasó szabadon döntheti el, mit gondol mindezekről.
