„Amikor az 1980-as évek vége felé, a puhuló diktatúrában már nyíltan is meg lehetett kérdőjelezni a Kádár-rendszer korábban tabutémáit, például a szovjet megszállást, az 1956-os forradalmat, az MSZMP vezető szerepét, akkor a köztéri politikai emlékművek eltávolítása is elérhető közelségbe került. Az 1980-as évek végén már spontán és szervezett szoborbontások egyaránt előfordultak, az első szabad országgyűlési és önkormányzati választások után pedig a sokasodó bontási és áthelyezési igények nyomán az önkormányzatoknak reagálniuk kellett. A Fővárosi Közgyűlés 1991. december 5-én arra a korábban példátlan megoldásra jutott, hogy a lebontandó művek elhelyezésére szoborparkot létesít” – idézi meg a Memento Park születésének előzményeit az Osztapenko maradhat?, a Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum fotódokumentációs kiállítása. A tárlat tizenhárom szobor, illetve emlékmű eltávolítását idézi fel, amelyekhez interjúk is tartoznak, ezek a képaláírásokban mellékelt QR-kódok beolvasásával, okostelefonok segítségével hallgathatók meg.
A tárlat sajtóbejárásán Sulyok Miklós művészettörténész és Eleőd Ákos építész, a Memento Park tervezője idézte fel a rendszerváltás egyik kegyelmi pillanatát: a Fővárosi Közgyűlés Budapest minden kerületi önkormányzatának levelet írt, hogy javasoljanak politikai emlékműveket a létesítendő szoborparkba – azaz a listát nem politikusok állították össze egy íróasztalnál, hanem az egyes önkormányzatok, ezt a listát pedig utólag senki sem módosította „felülről” –, majd határozott annak felépítéséről, alig néhány hónappal azután, hogy az utolsó szovjet csapatok is elhagyták Magyarországot. (Az országos Leninpark gondolatát egyébként Szörényi Lázló irodalomtörténész vetette fel a Hitel irodalmi folyóirat 1989. júliusi számában.) A XXII. kerületi önkormányzat a Tétényi-fennsíkon, a 7-es főút mentén ajánlott fel területet a fővárosnak, majd meghívásos építészeti tervpályázatot írt ki.
Eleőd Ákos építész 1992 tavaszára elkészítette a terveket, a felépített szoborpark 1993. június 27-én nyílhatott meg. Osztapenko kapitány szobra így nem került olyan messzire eredeti helyétől, mint Steinmetz kapitány vagy Kun Béla. – Az építészettörténetben ilyen feladat korábban még nem volt: egyrészt tájépítészeti, másrészt performatív építészeti tervet kellett letenni az asztalra, olyat, ami nem a szocialista szellem vasútjaként akar megjelenni – mondta Sulykok Miklós, míg Eleőd Ákos a park kuriózumtörténetéről beszélt: a volt kényszerszocialista országok közül egyedül Magyarországon van ilyen szoborpark, amit a budapesti önkormányzatok akarata hívott életre. – A szoborpark nem szeméttelep – mondta az építész, akinek később mindig is bántotta a fülét, ha egy-egy politikus egy emlékmű elé állva arról szónokolt, a művet elviteti a szoborparkba.
Eleőd szerint a park tervezésénél nehézséget az jelentett, hogy a szobrokat nem művészettörténeti szemmel válogatták össze a budapesti kerületek, így az itt bemutatott alkotásokat nem művészetelméleti, hanem kortörténeti szemmel kell nézni. A szobrászok között voltak, akik tehetség nélkül, meggyőződésből alkottak, míg mások tehetséggel, egy majdani jobb megbízás, egy politikamentes köztéri szoborpályázat reményében. Eleőd ugyanakkor vegyes érzelmekkel fogadta, hogy a kulturális objektumot a fővároskésőbb turisztikai vállalkozásnak adta üzemeltetésbe – aminek viszont több pozitívuma is van. A park őrzött, még mindig áll – meglehet, másképpen már rég széthordták volna, minden politika hátsószándék nélkül –, a Memento Park-Szoborpark ügyvezetője, Réthly Ákos pedig hozzáértő.
Eleőd Ákos szerint a szoborpark létesítése azt a gondolatot vetette fel az 1990-es évek elején: mit tud kezdeni egy demokrácia a diktatúrával? Ha joggal elítéljük „a múltat végképp eltörölni” gondolatát, akkor egy demokrácia nem járhat el úgy, mint egy diktatúra, nem léphet a szellemi, fizikai bosszú útjára – azaz nem olvaszthat be szobrokat. A demokráciának van méltósága, megteheti, hogy visszatekintsen a diktatúra saját hamis történetét reprezentáló művekre, amelyekből abban a pillanatban szállt el a fenyegetés, hogy lekerültek a talapzatukról.
Fenyegető jelek voltak a diktatúra szobrai, emlékművei, mintegy emlékeztetők, hogy ki az úr a háznál, a Memento Park azonban egy másfajta emlékeztetés helyszíne – tette hozzá Sulyok Miklós, amit Eleőd úgy egészített ki: a park emlékeztet, de nem akarja megmondani, hogy mire kell gondolni.
Infó:
Osztapenko maradhat?
Köztéri politikai szoboráthelyezések Budapesten 1990-1993
Fotódokumentációs kiállítás
Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum Barokk terem,
november 21-ig
Kurátor: Csiffáry Gabriella, Szöllősy Ágnes
