;

tőke;kapitalizmus;Marx;Wiener György;

A szerző, Wiener György A tőke önmaga korlátja című könyvének bemutatóján

- Igaz-e, hogy a tőke önmaga korlátja?

Amikor 1990 táján a politikai baloldal, vagyis amit mi ma itt annak nevezünk, (öntudatlanul is beletörődve Fukuyama tételébe, miszerint véget ért a történelem) elveiben is lemondott a kapitalizmus meghaladásának - akár csak a távoli történelmi jövőbe helyezett - perspektívájáról, a baloldali rendszerkritikai gondolkodás is szinte teljesen eltűnt a hazai szellemi életből. Megmaradt vékony patakocskái, mint az Eszmélet folyóirat, vagy az azóta megsemmisített Lukács Archívum által kiadott Lukács-írások nem érték el a közvélemény ingerküszöbét. A sokáig magányos Tamás Gáspár Miklóst – szellemi-politikai fordulatát követően vagy tán épp amiatt - a mainstream média máig egyfajta egzotikumként kezeli. Az utóbbi pár évben azonban ismét erősödni látszik a kapitalizmuskritika, új fórumok jöttek létre, mint például Pogátsa Zoltán neten megjelenő Új Egyenlőség magazinja, a Mérce portál, de megemlíthetjük Gulyás Márton Partizán című YouTube-csatornáját is, ami szintén nyitottan teret enged az ilyen irányú gondolatoknak.

Most a legmeglepőbb helyről, az MSZP tájáról, a Szociális Demokráciáért Intézet kiadásában jelentkezik a rendszerkritika „A tőke önmaga korlátja” című kötettel, amelynek szerzője Wiener György egykori parlamenti képviselő; nem is akárki, hanem egy igazi ortodox marxista. Sietünk jelezni, hogy az ortodox jelzőt ebben az esetben pozitív értelemben használjuk, és hogy stílusosak legyünk, hivatkozunk a Marxnak tulajdonított megjegyzésre, amely szerint időnként minden szellemi mozgalomnak vissza kell térnie a gyökereihez.

Wiener annyira visszatér, hogy jórészt még csak nem is A tőkére, hanem az előkészületeinek tekinthető A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című műre (Grundrisse) és a még korábbi Gazdasági-filozófiai kéziratokra alapozza fejtegetéseit és számításait. Merthogy kőkemény politikai gazdaságtanról van szó. Wiener a munkaérték-elméletet és a profitráta tendenciózus esésének elméletét veszi elő, vagyis a marxi életmű olyan alapjait, amelyekre az egész épület támaszkodik. Maga Marx is egyebek mellett erre alapozva vetette fel a kapitalizmus meghaladásának gondolatát, és azóta is olyan további elemek épülnek rá, mint például a nemrég elhunyt Immanuel Wallerstein centrum-periféria elmélete.

Wiener olyan mélyre nyúl, hogy fejtegetéseinek akárcsak vázlatos felidézése is meghaladja egy ilyen ismertető kereteit. Megállapítja, hogy Marx idején a munkaérték-elméletet még adottnak vették, ami nem szorul bizonyításra – a rivális határhaszon-elmélet csak a 1870-es években jelent meg. Alaposan szemügyre veszi az ezzel kapcsolatos vitákat a Marx előtti gondolkodóktól a mai – marxista és nem marxista - felfogásokig. Egyetért azokkal – köztük baloldali gondolkodókkal is -, akik szerint az empirikus bizonyítás nem lehetséges, azonban úgy véli, hogy egyebek mellett éppen a profitráta esésének törvénye teszi lehetővé a közvetett bizonyítást. Matematikai alapokat is felhasználva aprólékosan kifejti a marxi elméletet, de – beváltva a könyv alcímében (Elmélet és empíria) tett ígéretet - nem elégszik meg az alapos filológiával, hanem empirikusan is megvizsgálja az USA társasági szektorában a profitráta alakulását 1945 és 2018 között. A – Kondratyev-ciklust külön figyelembe vevő – számítások igazolják, hogy a profitráta esése és a profittömeg csökkenése a modern gazdaság legfejlettebb vidékén is megfigyelhető, sőt gyorsul. Óv azonban attól a következtetéstől, hogy a tőkés termelés a közeljövőben elérné történelmi korlátait, ehelyett fejlődésének újabb szakaszát állapítja meg.

Wiener György könyve nem tartozik a könnyű olvasmányok közé, de egyetérthetünk Andor Lászlónak az előszóban megfogalmazott megállapításával: hasznos támasz lehet a kapitalizmus megértéséhez, a gazdaság dinamikája, a termelési és az elosztási viszonyok megértését célzó kutatásokhoz.

Itt azonban megakad az átlagos hazai olvasó, akiben – hogy továbbra is stílusosak maradjunk - 40 év távlatából (amikor még olvasott ilyeneket) felrémlik a tizenegyedik Feuerbach-tézis, amely szerint a filozófusok eddig csak értelmezték a világot, a feladat az, hogy megváltoztassuk. Innentől kezdve pedig sorjáznak a kérdések – amelyekre persze nem Wienernek, hanem az egész kritikai gondolkodásnak kell válaszolnia. Mint például: lehetséges-e hatékony klímavédelem (sőt, zöldpolitika) a tőke korlátozása nélkül? Annyi mindenesetre ismét bebizonyosodott, hogy a kapitalizmusban minden viszony áruviszonnyá válik, még a korlátozására irányuló törekvések is. Ennek látványos példája a kibocsátási kvóták kereskedelme. Kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem terjedő gondolata alapvető szerkezeti változásokat hoz-e, vagy pedig szociális intézkedésnek ugyan szép, de önmagában - például Liska Tibor társadalmi örökség koncepciója vagy valami más, a tulajdonviszonyokat érintő kiegészítés nélkül – nem féllábú óriás-e? Aztán mi következik abból, hogy a történelemnek már nem a proletariátus a hordozója – ahogy még Marx gondolta? És így tovább…