Lengyel László (LL): Szükségszerű-e, hogy ebben az általános, sok tekintetben világméretű káoszban a lelkileg elbizonytalanodott, tömeghisztériás, paranoiás társadalmak paranoiás, mániás vagy narcisztikus, torzult személyiségeket, kalandorokat, politikai kuruzslókat válasszanak? A Trumpok és Matovičok megválasztása nemcsak azt a szomorú kérdést veti fel, hogy hová jutott Roosevelt Amerikája, amikor Trump mélypontjára süllyedt, és Szlovákia, amikor Matovičéra, hanem azt is, hogy mi várható egy ennyire sebzett lelkű társadalomtól?
Hunčik Péter (HP): Szerintem a demokrácia egyik veszélyes mellékterméke, hogy ezekben a tömeghisztériás, kaotikus, paranoiás társadalmakban paranoiás, mániákus, kórosan narcisztikus kalandorokat választanak meg demokratikus választások során. Nálam konkrét formában ez a kérdés először Vladimír Mečiar 1992-es választási győzelme után merült fel. Abban az időben még úgy látszott, hogy a világ „többi része“ – elsősorban a visegrádi országokra gondolok –, rendben van. A magyarok, csehek, lengyelek töretlenül haladtak az európai integráció és az euroatlanti együttműködés irányában, és egyik országban sem kérdőjelezték meg a liberális demokrácia alapértékeit. Mečiar Szlovákiájában viszont minőségi változások történtek. Szerintem ezek a kóros változások elsősorban a zavaros múltú és „problematikus“ személyiségű Mečiar hatására következtek be. Miniszterelnökként még egy ideig hangsúlyozta a demokratikus vezetés fontosságát, ám már 1991 végén megtagadta a bársonyos forradalom értékeit (liberális demokrácia, euroatlanti csatlakozás, emberi jogok stb.). Folyamatosan egy „harmadik útról" beszélt, és azt ígérte választóinak, hogy a semleges Szlovákia néhány éven belül Kelet-Európa Svájca lesz. Szervilis és felkészületlen emberekkel – köztük sok megveszekedett nacionalistával – vette körül magát. Az országban növekedett az orosz befolyás, markánsakká váltak az Európa-ellenes attitűdök, egyre láthatóbbá váltak a parancsuralmi rendszer vonásai.
Csakhogy Mečiarnak nem adatott meg az a mentális képesség, ami egyes autokrata vezetőket jellemez Kelet-Európában. Ő „csak“ egy volt az egocentrikus, nacionalista, kórosan narcisztikus, hataloméhes, és agresszív vezetők közül. Olyan országot teremtett, melyben a hatóságok nem riadtak vissza még a politikai gyilkosságtól és az emberrablástól sem. Ebben az időszakban írtam az első elmélkedésemet arról, hogy a demokratikus szabályok szigorú megtartása mellett(!) az „új demokráciákban“ szükség lenne valamilyen szűrőszerkezetre, melynek segítségével még a választások előtt ki lehetne válogatni azokat a jelölteket, akik eleve alkalmatlanoknak látszanak arra, hogy országos politikusok váljanak belőlük. 2013-ban, a Fico-éra kezdetén, majd az amerikai elnökválasztás után 2017-ben újra írtam arról, hogy a politikából preventív módon ki kellene szűrni azokat, akiknél súlyos személyiségzavarok mutatkoznak. Az volt a javaslatom, hogy a jelölteket még az országos választások előtt vessék alá alkalmassági vizsgának.
Ha a politikusi pálya „foglalkozásnak“ tekinthető – és miért ne lenne az –, akkor a demokratikus alapelvek megsértése nélkül meg lehetne alkotni egy alkalmassági tesztsorozatot a politikusok számára is. Hiszen rendőrnek, tűzoltónak, buszsofőrnek is csak olyan személy mehet, aki alkalmassági vizsgát tesz. Ám azoknak a személyeknek, akik ezeket a szabályokat alkotják, nincs szükségük alkalmassági vizsgálatra! Értik ezt? Demokratikus módon választott személyek olyan szabályokat alkotnak, melyek épp rájuk nem kötelezőek! AZ USA-ban a múlt század kilencvenes éveiben történt egy kezdeményezés: az elnökjelöltek a kampány során nyíltan elmondták választóiknak, hogy milyen betegségekkel, egészségügyi problémákkal küzdenek (kizárólag a szomatikus állapotukról beszéltek). Lelki problémáikról, mentális zavaraikról hallgattak. De kezdetnek ez is biztató volt. Folytatásra nem került sor. Írásaim nyomán sok kritikát kaptam. Bírálóim főleg azt vetették a szememre, hogy az efféle vizsgálatra demokratikus rendszerekben nincs lehetőség. Ám egy sem akadt közöttük, aki az „átvilágítás“ fontosságát vonta volna kétségbe. Adam Grant legújabb könyvében arról is ír, hogy szervezetpszichológusként szívesen átvilágítaná a jelölteket vezetői képességeik alapján, mielőtt politikai nézeteik miatt aggódni kezdene. Enyhe melegséget éreztem a gyomrom tájékában.
Platón azt fejtegeti, hogy a demokrácia megőrzése érdekében csakis olyan emberekre szabad bízni a vezetést, akik átmennek az általa javasolt komoly vizsgákon. Részletesen megírja a vizsgák menetét és szerkezetét is. Felkészületlen, műveletlen, zavaros fejű akarnokoknak nincs helyük az athéni társadalom irányításában. Platón gondolatait azzal bővíteném ki, hogy ha a fenti személyiségzavarokban szenvedő egyének olyan helyzetbe kerülnek, hogy ellenőrzés nélkül, szabadon kooperálhatnak a mesterséges intelligencia „termékeivel“, akkor a világunknak nem sok jót jósolok.
LL: Messzebbre vezető történeti kérdés, hogy vajon a Masaryk-féle demokratikus és polgári hagyományú Csehszlovákia, amely egyedül állt a két világháború közötti Kelet-Európában a különböző tekintélyuralmi rendszerek között, miért jutott először a kommunista Csehszlovákiában, majd a rendszerváltás utáni Csehországban és Szlovákiában ugyanoda, mint autokrata hagyományú kelet-európai társai? Miért nem sikerült a cseheknek és a szlovákoknak a politikai, a társadalmi és a gazdasági felzárkózás, a (nyugat-)európaizálódás? Miért zuhannak vissza velünk, magyarokkal és lengyelekkel, románokkal és bolgárokkal együtt ugyanazokba a szakadékokba, miért kell mindig újra nekivágni, hogy fölfelé görgessük Sziszifuszként a politikai szabadság, a gazdasági jólét, a társadalmi egyenlőség és szolidaritás szikláját? Miért kerülünk újra meg újra zsákutcába, még akkor is, amikor már nem külső erőszakhatalmak erőltetik ránk rendszerüket, hanem magunk találhatjuk ki magunkat?
HP: Masaryk hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban, és a világháború után létrejött Csehszlovákiában a demokrácia amerikai modelljét akarta meghonosítani. Szabad és titkos választások, kétkamarás parlament, szólás– és sajtószabadság jellemezte az első csehszlovák köztársaságot. A hiányosságokról itt nem kívánok szólni, az viszont bizonyos, hogy Kelet-Közép-Európában ez volt az egyetlen igazi demokratikusan működő ország. Az első köztársaság alapelveit nem a „hazai“ polgárok teremtették meg, hanem a külföldön tevékenykedő, elsősorban cseh nemzetiségű politikusok, akik teljes mértékben élvezték az antant országok támogatását, és az antant érdekeit (is) követve alkották a törvényeket. Az országhatárok meghúzásánál nemcsak a nemzeti kisebbségek törekvéseit ignorálták – a Szudéta területeken kb. 3 millió német nemzetiségű ember élt, Szlovákia déli régióiban több mint egymillió magyar –, hanem a papíron „egyenlő partnernek“ számító szlovákok érdekeit is
Az ország megalakulása után a szlovák politikusok nagy része – a katolikus pap Andrej Hlinka vezetésével –, egy 1916-ban megkötött szerződésre hivatkozva autonómiát követelt Szlovákiának. A csehek ezt a követelést nem teljesítették (teljesíthették), mert Szlovákia a cseh politikusok és szakemberek vezetése nélkül életképtelen lett volna. A fontosabb államigazgatási pozíciókba mindenütt csehek voltak. Szlovák postavezető, rendőrtiszt vagy adóhatósági tisztviselő egyszerűen nem létezett, ugyanis Szlovákia abban az időben még nem rendelkezett az ország irányításához szükséges személyi állománnyal. A két országrész közti feszültség is oka volt annak, hogy Hitler olyan könnyen bekebelezte az országot. Pontosabban Csehországot, mert Szlovákia a Führer jóvoltából „független“ állam lett.
Az 1989-es bársonyos forradalom után az ország vezetése lényegében a masaryki köztársaság eszméit kívánta folytatni. Úgy látszott, hogy a vezetők tanultak a történelmi példákból, és a cseh–szlovák tárgyalások eredményeként Szlovákia a kezdetektől saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezett. Václav Havel személye volt a garancia arra, hogy az új, föderalista Csehszlovákia vezetésében a csehek és a a szlovákok valóban egyenrangú felek lesznek. Csakhogy a Mečiar vezette liberális (!) szlovák vezetés már a kezdetektől hangsúlyozta, hogy nagyobb szeletet kér a „csehszlovák“ tortából, mint amilyet a prágai föderalista vezetéstől kapott. Mečiarék elsősorban Szlovákia rosszabb gazdasági helyzetével érveltek. Bírálták Havel és a prágai vezetés érzéketlenségét a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban. Mečiar számára a nacionalista hullámokon történő lubickolás fontosabb volt, mint az ország modernizálása. A föderalista vezetők (köztük nagyon sok szlovák politikus!) viszont folyamatosan arra figyelmeztettek, hogy Csehszlovákia lemaradása a Nyugattól jóval nagyobb, mint amit a bársonyos forradalom hevében megsaccoltak a szakértők .
Az 1992 választás nyomán létrejött helyzetből (Szlovákiában Mečiar, Csehországban pedig az ismert gazdasági szakember, Václav Klaus nyert) nem lehetett más „kiút“, mint az ország szétszakadása. Havel népszavazással akarta megakadályozni az ország kettészakadását, azonban a Mečiar/Klaus tandem „megfúrta“ az elnök kezdeményezését. Ebben az időben már Csehországban is egyre hangosabban szólt, a „menjenek, ha akarnak“ jelszó. Vagyis nemcsak Mečiar és támogatói szorgalmazták az ország kettéválását, hanem Klaus követőinek nagy része szintén emellett foglalt állást. „Elegünk van a szlovákokból“ - mondták. Mečiar egy autokrata Szlovákiát teremtett. Arra viszont nem volt ereje és képessége, hogy eltörje a civil társadalom gerincét, és véget vessen a sajtó szabadságának. A civil társadalom összefogásának és a szabad sajtó leleplezéseinek is köszönhető, hogy az 1998-as választások nyomán új kormány került hatalomra Mikuláš Dzurinda vezetése alatt. Sajnos a Dzurinda–féle vezetés tagjai sem voltak mentesek némi korrupciótól és a polgárok manipulálásától, viszont 1998 és 2006 között Szlovákia behozta azt a hatalmas lemaradást, amit a nacionalista vezetők okoztak.
LL: Milyen büszkén és némi sajnálattal néztetek rám, ti, a szlovákiai újságíró és párja meggyilkolása kapcsán született, Fico és Pellegrini hatalmát megtörő demokratikus népmozgalom tagjai, akik Čaputovát és az európai jogállamot választottátok, hogy Szlovákia a többi kelet-európai országot megelőzve indult el a demokratizálódás, a korrupciómentes közélet útján. S nem telt egy esztendőbe, hogy a remények, az illúziók elhervadjanak, hogy a szlovák pártok és politikusok a „mindenki harca mindenki ellent” folytassák, hogy a korrupciós hálózat pókjai tovább szőjék hálójukat, és az állami alapintézmények megrendüljenek. A kapuk, méghozzá a nyitott kapuk előtt állnak Fico, Pellegrini és Kotleba, a vörös és barna ideológiájú, cinikus hatalmi gépezetek. Egyszerű és mégis a legnehezebb kérdés: mi történt? Kérdezem annál is inkább aggódva, mert félek, hogy Szlovákia előképét mutatja a kelet-európai változásoknak. Az önkényes, központosított és korrupt hatalom hiába veszít csatát egy demokratikus népmozgalommal szemben, ha az nem tud élni a lehetőséggel, ha nem talál demokratikus és kormányképes alternatívát, akkor jön a káosz vagy a régi rend visszatérése.
HP: Mečiar szelleme a mai napig kísért az országban. Robert Fico háromszoros miniszterelnököt a sajtó gyakran nevezi Mečiar-klónnak, csapatát pedig Mečiar-klánnak. Fico jóval szofisztikáltabb korrupciós rendszert épített ki, mint az „egyszerű“ eszű Mečiar. Országlása alatt (2006–2020) alatt olyan mélységű és kiterjedésű korrupciós háló szőtte át az országot, melyet elképzelni is nehéz. A Fico hatalmát megdöntő 2020-as választások után főbírók, főügyészek és főrendőrök, sőt, még a nemzeti bank elnöke ellen is vádat emelt az ügyészség. Ami rendben is lenne, ám eközben sajnos a szlovák társadalom tovább termeli ki magából a primitív, agresszív, hataloméhes egyéneket, akiknek életútja teli van gazemberséggel és ordító „szabálytalanságokkal“. Ám a választópolgárok az ilyen személyiségzavaros alakokat jutalmazzák képviselőséggel. A parlament elnökének maffiózó múltja senkit nem zavar különösebben, azt is elfogadták, hogy pártjának gerincét volt szeretői és egykori haverjai alkotják. Az sem zavar senkit, hogy a miniszterelnökből pénzügyminiszterré vedlett Igor Matovič tovább tör-zúz a porcelánboltban, közben az ország úszik az adósságokban. Matovič a korrupcióellenes jelszavaknak köszönheti választási sikerét, ám az elmúlt hónapok során már az általa kinevezett és preferált személyek közül is egyre többen váltak sárossá. Eközben az országban dúl a rendőrháború, a terrorellenes rendőrök korrupciós ügyeket kivizsgáló nyomozótiszteket bilincselnek meg, másnap viszont a speciális ügyészség emberei a terrorellenes rendőrség vezetőit tartóztatják le. Káosz, bizonytalanság és bizalmatlanság uralkodik.
A járvánnyal egyidőben megjelentek a Covid-ellenes "szabadságharcosok“ és egyéb primitív alakok is. A járvány- és a vakcinaellenes tüntetések vezéralakjai között Fico-féle politikusok, orvosok és egyéb szélhámosok is megtalálhatók. Törnek és zúznak, néhány alkalommal még Pozsony közlekedését is megbénították. A rendőrök pedig állnak és figyelnek, hogy vajon a mai napon kinek az utasításai szerint kell fellépni a tüntetőkkel szemben. Szétzavarni, vagy támogatni kell-e őket? Így megy ez, mondaná Vonnegut.
