A Katona József Színház két kortárs átiratot is bemutatott a Kamrában. Tarnóczi Jakab ókori szerzőkhöz (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész) nyúl vissza, hogy a máról beszéljen. Elővesz egy sor görög sorstragédiát, hogy azokat összefűzve, hitet tegyen és állást foglaljon abban, kiléphetünk-e a gyűlöletspirálból és a generációról generációra öröklődő boldogtalanságból. Az Isten, haza, család című triptichon a „lehet-e jobb?” kérdést feszegeti: van-e kiút az örökös viszálykodásból áldozatok nélkül, megszakítható-e a sor, felülírhatjuk-e sorsunkat vagy önbeteljesítő jóslatként engedünk a nyomásnak, amit a mintázatok és a társadalmi behatároltság jelent? És itt jön be a haza, a közélet is a képbe. Ám Tarnóczi nemcsak a drámákat összegyúrva szól a máról, konkrétan is a mába ülteti azokat, és ez utóbbi nem tűnik túl meggyőzőnek, sem indokoltnak. Mintha enélkül nem érezhetnénk érintettségünket. Még ha tudjuk is, ebben a gesztusban benne van, hogy már az ókortól görgetjük e terhet, nem tesz annyi gondolatot, érzelmi többletet hozzá, hogy megérte volna, pláne, hogy így néhol csikordul a gépezet és hiteltelen a nyelvezet. Igaz, eléri, már mi is úgy belezsibbadjunk e család gyűlölködésébe, céltalan vergődésébe, hogy hálásan, megkönnyebbülve és nyitottan fogadjuk a rendező optimizmusát és a reményt. Amire egyre nagyobb szükségünk van, és amit itt már az irónia sem tud felülírni.
Hasonlóan nagyvolumenű vállalás Térey János utolsó regényének színpadra adaptálása is. Sokan kissé értetlenül álltunk (bevallom, én is) a Káli holtak előtt, amiben Térey többek között a magyar közállapotokat a Káli-medencés zombiapokalipszisre rezonáltatta, mert nem feltétlenül éreztük e színházi regény sokrétűségét, gondolatgazdagságát, és szimbolikussága is túl szimplának tűnt. Amit ott hiányoltunk, azt most Dömötör András rendező és Bíró Bence dramaturg színpadra írta és álmodta. Meglátta benne a lehetőséget. És munkájuk prezentálja, milyen, amikor az irodalom színpadra vitele nem pusztán dramatizáció. Az alkotókat a mű kíméletlen szembenézésre késztette. A főszereplőket és történetet megtartva lett az eredeti mű apropó. Apropója annak, hogy a művészlétről, művészet és egyúttal az értelmiségi szerepéről valljanak. Hogy úgy mondjam, saját magukat tálalják fel, sok humorral, öniróniával. És így lett a Káli holtak szórakoztatón is megrendítő vallomássá.
A kortárs írók nem vállalják fel a nemzetdrámát – panaszkodik mímelt közönségtalálkozójukon a főrendező. És valóban így van, miközben épp egy olyan előadáson ülünk, ami mélységesen nemzeti. Mert a művészet a nemzetről is szól. És tudják, hazaszeretet és nemzetostorozás nincs meg egymás nélkül. Mint ahogy azt is, nem sok haszna annak a néhány száznak eljátszani, milyen rossz a jelen rendszer, akik ezt enélkül is tudják.
Neked lázadni kell, nem tagozódhatsz be!, forradalmárokra szükség van (a művészet forradalom) – mondják a saját történetét egyszerre élő és narráló főhősnek, Csáky Alex sztárszínésznek. Őt azonban a másik oldalról húzza-vonzza a fausti kísértet: eladni lelkét a könnyű sikerért, anyagi jólétért. Az alkotók Csákyt könnyeden járatják a filmforgatás (a trash zombisorozat), a színház (a trianoni Hamlet, Haramiák-próba) és a valóság között, vagy épp peregtetik vele szimultán. Csáky (Tasnádi Bence, aki egyszerre az önreflexió és a lezserség fekete övese) pedig sorra futtatja át magán a szerepeket, színpadit és magánéletit (válással, apavesztéssel), és meg sem lepődünk, hogy az ember a szerepek nyomásában, az állandó rohanásban, s némi életközepi válságban lassan felemésztődik és elveszik.
