;

Király István;

- A „mégis-morál” a huszonegyedik században

Száz éve született Király István irodalomtörténész, akadémikus, egyetemi tanár. A centenáriumra jelent meg válogatott tanulmányainak, interjúinak gyűjteménye (Petőfitől Tandoriig), október közepén pedig – Sárospatakon – konferencia foglalkozott az életmű különféle kérdéseivel. Agárdi Péter művelődés- és irodalomtörténészt, a kötet − Soltész Márton melletti – társszerkesztőjét, az emlékülés egyik szervezőjét ebből az alkalomból kérdeztük.

Milyen új vonásokkal gazdagította a konferencia, illetve az új antológia az eddig ismert Király-portrét?

Király István munkásságát nagyobb történeti távlatba helyezte a kortársi és a rendszerváltozás utáni évek vitáihoz, a pró–kontra sérelmek és indulatok közegéhez képest. Immár tisztábban látszanak az életmű innovációi és a nemzeti kulturális hagyományokba illeszkedő szellemi értékei. Sok, eddig kéziratban maradt szövege, dokumentuma is nyilvánosságra került ebben a kötetben, valamint a Király István öröksége című, Bolvári-Takács Gábor által szerkesztett, Sárospatakon megjelent gyűjteményben.

Nem egyszer tapasztalhattuk, hogy a tanár úr fogalmi összefüggésekből, elméleti konstrukciókból képes volt – méghozzá villámgyorsan, káprázatos invenciózussággal – napi használatra is alkalmas ideológiát alkotni. Munkásságában az ideológus és a tudós milyen viszonyban volt? S noha tudjuk, e kötődéseivel tudatosan számot vetett, s vállalta őket, egyszersmind nem tette-e így jó néhány művét romlékonyabbá?

Egész művekről nem mondanám, de néhány tételéről, állításáról, minősítéséről igen. A magyar irodalom elmúlt évszázadaiban – a felvilágosodás korától, majd Kölcseytől kezdve – a jelentős kritikusok és irodalomtörténészek szemléletében mindig is volt (hol nyíltan, hol kódoltan) közéleti, nemzeti, „képviseleti” szerepvállalás – legyen szó konzervatív, liberális, népies vagy baloldali világképről. Ez a funkció sok esetben ösztönözte az irodalom iránti érzékenységet, az újdonságok felismerését és méltányolását, de olykor torzító módon telepedett rá a szakmai érvelésre. Király közvetlenül is vállalt polemizáló ideológusi szerepet az államszocializmus évtizedeiben – hol termékenyítően, hol pedig, ma már látjuk, illúziókkal, avuló konnotációkkal. Az utóbbiak közé tartozik például „a mindennapok forradalmisága” 1970-es évekbeli morálpedagógiája, az előbbiek közé a magyar költészet, benne Ady és mások „mégis-morál”-jának esztétikai, poétikai és etikai rekonstruálása. Király műveit napjainkban már történeti alakulásként látjuk, erős összefüggésben az 1945 és 1989 közötti magyar társadalmi, politikai, kulturális változásokkal, hullámvölgyekkel és értékkiugrásokkal. Életművéből különösen maradandóak érzékeny, olykor briliáns verselemzései, a nemzeti kérdésről folyó vitaesszéi, továbbá Kosztolányi, Pilinszky és Tandori „újraértelmező befogadása” saját korábbi, szűkösebb értékrendjébe.

Király István–Pándi Pál–Szabolcsi Miklós: a múlt század második felében, kiváltképp a hatvanas–hetvenes években szocializálódott bölcsészek pontosan tudják, hogy ez a tudósi triász mekkora – ma már elképzelhetetlen – presztízzsel, kulturális hatalommal rendelkezett. Hogyan tehettek szert irodalomtörténészek ekkora befolyásra?

Ez a magyar nemzeti kultúra és közgondolkodás mindig is erős irodalom-központúságából ered, mindhárman nagy hatású tanárok és tudósok voltak. A szocialista ideológiájú egypártrendszer, a pártállam és kultúrpolitikájának tekintélyelvű rendszerében alkottak, a művelődéspolitikai intézményekben és testületekben − tépelődve, de − vezető pozíciókat vállaltak. Király őszintén vall erről az 1989-ben, halála előtt Széchenyi Ágnesnek adott Életútinterjú végén. „Hatalmi szerepükben” – persze eltérő mértékben – voltak igazságtalan, hibás tudomány- és kultúrapolitikai, szerkesztői döntéseik, tévedéseik. Ejtettek (de kaptak is) sebeket, viszont ma már jól láthatók a kultúra és a szellemi élet fokozatos nyitásáért, a szocializmuson belüli reformokért cselekvő, 1960–1980-as évekbeli érték-érzékeny törekvéseik és eredményeik. Az pedig nem igaz, hogy Petőfi, Ady és József Attila életművének kutatását és értelmezését kisajátították, monopolizálták volna. Ellenkezőleg: ösztönözték, segítették mások, köztük a fiatalok, az övékétől eltérő szemléletű, velük vitatkozó irodalmárok munkáit is.

Király István

Érdekes ma olvasni, hogy Király István egy hetvenes évekbeli interjúban az olvasáskultúra, a magas művészet iránti fogékonyság aggasztó hanyatlásáról beszél.

Cikkekben, előadásokban is – olykor konzervatív érzülettel − hangot adott ennek, de az azóta eltelt évtizedek sajnos igazolták egyes vészjelzéseinek jogosságát, főleg a kulturális környezetszennyeződés, a művelődési olló szétnyílása, a számos pozitívumot is hozó mediális-digitális kultúraváltás, a globalizáció negatív tüneteit illetően.

A tanár úr emberi és szakmai szempontból is kötődött a népi írók reprezentánsaihoz. Ugyanakkor Lukács Györgyöt és Németh Lászlót egyaránt a mesterének tartotta. Úgy tűnhet, olykor mintha valójában össze nem egyeztethető szellemi mintákat próbált volna bámulatra méltó fogalmi füzérekkel, olykor szinte rabulisztikus fejtegetésekkel egybefogni.

Igen, számos értékállítást és elfogultságot, módszert és beszédmódot örökölt tőlük (sárospataki előadásomban elemeztem is ezt a jelenséget). Nem valamiféle rigid újrakanonizáló „szintézis” követelménye, de nem is szervetlen, utánérzéses eklektika, hanem folyamatos önkorrekciókkal hitelesített, integratív irodalomszemlélet a jellemző Királyra. S talán ez is a legmaradandóbb az életművében. 

Infó:

Petőfitől Tandoriig - Tanulmányok, esszék, interjúk

Osiris Kiadó, 2021

784 oldal

A köztiszteletnek örvendő drezdai antikvárius a Vasfüggöny lebontását követően radikalizálódik: már magyarul is olvasható Ingo Schulze új regénye, a Jóravaló gyilkosok.