„Drezda Blasewitz nevű városrészében élt egyszer egy antikvárius, aki könyvei és műveltsége révén, valamint azáltal, hogy csekély hajlandóságot mutatott meghajolni kora elvárásai előtt, egyedülálló hírnévnek örvendett” – e klasszikus elbeszélő fordulattal kezdődik a német író új regénye (a fordítás Nádori Lídia munkája). A magabiztos narrátori hang azt sejteti: az olvasó a maga idejében mindent megtud, rejtve semmi sem maradhat. S csak fokozatosan döbbenünk rá, hogy ez az ígéret nem egyéb puszta illúziónál.
A mű három részből áll, mindegyiknek más a narrációja – s miként az eddigi kritikák folyvást kiemelik, épp ez a változatosság alkotja a mű egészének különösségét. A nyitó fejezetek az antikvárius életútjának jelentős hányadát mesélik el, ezek egyes szám harmadik személyben szólnak a főhősről, az elbeszélő a főhős pályájának jó ismerője, beavatott, aki néha utal személyes tapasztalataira. A második részben a korábbi narrátor beszél, egyes szám első személyben szól az antikvárius-mű fogantatásáról. A harmadikban pedig a készülő regény szerkesztője avatja be az olvasót mindabba, amit a szerzőről és hőseiről, bonyolult viszonyukról megtudott.
A cselekmény lényegi vonulata a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek NDK-jában, majd egészen napjainkig ívelően az újraegyesült Németországban játszódik. Az első részben Norbert Paulini, az antikvárius annak révén vált szinte legendás alakká, hogy látványosan kívül maradt a bornírtan átideologizált keletnémet mindennapok világán. Ez a szuverenitás – hangsúlyozzuk – nem valamiféle tudatos világnézeti, politikai állásfoglalás következménye volt.
A kereskedőt ugyanis mindez mélyen nem érdekelte, számára kizárólag a könyvek voltak fontosak, minden pillanatot, ami elvonta az olvasástól, elfecsérelt időnek tekintett: „a legintenzívebb, egyben a legkellemesebb életet választotta, ami ember számára megadatik: az olvasó életét”. S mivel e döntéséhez roppant makacsul, vagyis következetesen ragaszkodott, óhatatlanul tekintélyt vívott ki magának a keletnémet bibliofil értelmiség köreiben, alakját az ellenállás aurája övezete. A látszat és a lényeg szükségszerű feszültségei ellenére is az első fejezetek Paulini urat – minden bizarr különcködésével együtt – igencsak formátumos, karizmatikus figurának láttatják. A negatívumok sokáig esetlegesek, rejtettek maradnak.
A második rész előbb elbizonytalanítja az elsőben kibontakozó képet, majd végeredményben vissza is vonja az antikvárius ábrázolásának pozitív hangsúlyait. Kiderül ugyanis, hogy Paulini a rendszerváltozást követően előbb pauperizálódik, majd radikalizálódik, egyre szélsőségesebb rasszistává, idegengyűlölővé züllik.
Már ha hinni lehet a második rész narrátorának. Mert a mű zárófejezetében a szerkesztő a szerzője elemi megbízhatóságában is kételkedni kezd, de az ő gyanakvásainak megalapozottsága sem vitathatatlan. Jórészt bizonytalan tehát, hogy mi is rejtezik ezekben a figurákban. Miközben látszólag „csupa feddhetetlen, jóravaló ember” van közöttük. – S végeredményben azt sem tudjuk, hogy a főhős és partnere hogyan is halt meg: baleset, bűntény, öngyilkosság? Netán ezek valamilyen keveréke?
Ami viszont nem kérdés: az egykori NDK-s mindennapok nyomorúsága. Ráadásul a keletiek megaláztatásait a rendszerváltás sem szüntette meg, mindössze az okozóik változtak. A regény nagy nyomatékkal szól arról, hogy a nyugatiak mennyire lenézik, semmibe veszik őket, úgy bánnak velük, mint a gyarmatosítók a bennszülöttekkel. Az itteni nők bármikor „megdönthetők”. Viszonzásképp az „Ossi” értelmiségiek egy része konzumidiótáknak bélyegzi a „Wessi” átlagpolgárokat, a nyugati intézményrendszerben érvényesülni vágyó alkotókat pedig az öntudatos keletiek a valódi kulturális értékek árulóinak tekintik. Ugyanakkor a sok évtizedes elnyomottság és a frusztráltság a tiltakozás torz formáit hozza létre: a szélsőjobb (az AfD) épp a keleti tartományokban a legerősebb.
Az igencsak nyomasztó atmoszférájú, komor sejtetésekkel teli regénynek azonban van egy rétege, amelyik feltétlenül igenelhető: az olvasás, a könyvkultúra szenvedélyes szeretete. „Az antikváriumra úgy tekintettem, mint különleges övezetre, a boldogok szigetére” – aki még sosem tapasztalta meg ezt a bibliofil áhítatot, nem is tudja, mit veszített.
Infó:
Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok
Prae, 2021
Fordító: Nádori Lídia
