A férjem című novelláskötetét több nyelven kiadták – volt érzékelhető különbség a reakciókban az egyes nyelvterületek, országok tekintetében a feminizmusa kapcsán, amiből mondjuk levonható valamiféle következtetés az adott ország patriarchális viszonyaira?
Őszintén szólva, a könyvbemutatókon vagy az interjúkban elhangzott kritikákban és beszélgetésekben nem észleltem semmilyen különbséget. De észrevettem néhány informálisabb reakciót a webportálokon, például Szlovéniában. Ezek mind ahhoz a gondolathoz vezethetők vissza az exjugoszláv területeken, hogy Macedónia elmaradottabb, mint mondjuk Szlovénia, amely nyugatiasabb és így haladóbb a nők jogai tekintetében. Miközben szlovén feministákkal beszélve kiderül, ők is tisztában vannak azzal, hogy ez mekkora ökörség. A könyvből írt színjátékot a Ljubljanai Nemzeti Színházban mutatták be, kizárólag női szereplőkkel, és több mint nyilvánvaló volt a közönség, a szereplők és a rendező Ivana Đilas reakcióiból ítélve, hogy ezek a problémák meglehetősen univerzálisak.
Mindig azt hallani, hogy a női olvasók vannak többen, ellenben a kritikusok jobbára férfiak – ez a kötet értékelésekor, recepciójában tetten érhető? Jelent különbséget?
Valóban léteznek olyan felmérések, amelyek azt mutatják, hogy az olvasók többsége nő, ám arról még nem olvastam tanulmányt, hogy a kritikusok köre egyértelműen férfi dominanciájú lenne. Csak a hatalmi pozíciókból feltételezem, hogy a kritikusok általában férfiak, habár egyre több kritika íródik nők által és nőkről. De úgy gondolom, a kritikusok nem annyira régimódiak, mint ahogy azt esetleg elképzeljük. Tehát nem, nem hiszem, hogy ez jelentős mértékben tükröződött volna a könyvem értékelésén. Ugyanakkor habár ez a könyvem hét évvel ezelőtt jelent meg Macedóniában, és széles körben olvasták, díjakra nem méltatták, a jelölésekből kimaradt. Azt hiszem, amikor a díjakról van szó, sok nő szembesül azzal, hogy nem elég „komolyak” vagy „méltók” az elismerésre. De mindez lassan változik.
Sokféle női hangot megszólaltat a kötetben, de a házastársi kapcsolatok, a szülő-gyerek viszonyok jobbára mindig negatív felhanggal bírnak, tragikusak, ambivalensek. Ha jó egy kapcsolat, az unalmas, és nem kívánkozik megírásra?
Kérem, számolja csak össze, hogy az utóbbi időben olvasott könyvei közül hány szól a boldogságról és a jó dolgokról! Az irodalom általában zord és kritikus. Sorra veszi az emberiség és a társadalmak hibáit, újraértékeli, hogy kik vagyunk, mit teszünk és hogyan látjuk a körülöttünk lévő világot. E tekintetben nem különbözöm a többi írótól. Ha ideálisan boldog kapcsolatokról és házasságokról akarunk olvasni – arra ott vannak a tündérmesék.
A nők maguk is megosztottak a női emancipáció, akár az egyenjogúság kérdésében is. Sokan ördögtől valónak tartják a feminizmust is, a rájuk osztott szerep ellen (konyha, férj, gyerekek) sem lázadnak – elfogadható egyáltalán az ő álláspontjuk?
A nők nyilván nem immunisak arra a patriarchális rendszerre, amiben nevelkednek, amely a civilizáció kezdete óta bizonyos értékekkel átitatja őket. Nehéz lázadni az agymosás ilyen hosszú folyamata ellen, és meg kell értenünk azokat a nőket, akik meg akarnak felelni annak a világnak, amit helyesnek tanítottak nekik. Jobban fáj, ha egy nő a patriarchátus katonája, ami nagyon gyakori, és néha előfordul a családon belül is, anyák és lányok közötti konfliktusként. Ennek eredményeképpen a világ szereti a nőket hibáztatni még a patriarchátus miatt is, hiszen természetesen a nőket okolják mindig mindenért. De azok, akiknek előnyük származik a patriarchátusból, a férfiak (mondanom sem kell, nem mind!), és nem a nők. Úgy gondolom tehát, hogy a nők kevésbé bűnösök ennek a fenntartásáért. Sokan pusztán a társadalmat uraló férfiak jóváhagyását törekszenek megszerezni, ez a jóváhagyás pedig csak akkor jár, ha feleségek és anyák vagyunk, és gondoskodunk az otthonunkról.
Az egyenjogúságot messze elfogadó férfiak közül sokan nem találják az új szereposztásban a helyüket – és sokszor még a nőknek sem szimpatikusak ezek a „hagyományos férfiasságukat” vesztett férfiak – mi lenne az „arany középút”?
Nem várhatjuk el, hogy a világ egyik napról a másikra megváltozzon. Az elmúlt száz évben jelentős előrelépést értünk el a nők jogai terén (vessük csak össze a civilizációnk teljes idejével!) – és ez nagyszerű. Ahogy annak a megértése is, hogy a patriarchátus felelős azért, hogy káros, „hagyományosan férfias” szerepeket kényszerít a férfiakra, amelytől boldogtalanná válnak, érzelmileg megbénítják és állandó fizikális kockázatoknak teszik ki őket. Idővel és oktatással, remélem, hogy eljutunk az egyenlőségig, az „arany középúthoz”. Azt nem hiszem, hogy mindez még az én életemben meg fog történni, de nincs is ezzel semmi baj.
A kötet témájával szoros kapcsolatban a megírási módja is figyelemfelkeltő: nagyon szatirikus, de sohasem gúnyos, lekezelő. Nem követem el azt a hibát, hogy „női Bukowski”-ként utaljak önre, még ha sok a cigarettafüst és az alkohol is a novellákban! Ellenben az érdekelne, hogyan foglal állást egyetemi oktatóként és szerzőként abban a kérdésben, hogy létezik-e külön „női írás”?
Nem hiszem, hogy valami természetszerűleg más lenne a nők és a férfiak írásmódjában, ez inkább társadalmilag kondicionált. Ezért mondhatjuk, hogy például Tennessee Williams művei a „női íráshoz” tartoznak, bár a szerző neme szerint férfi. Azt hiszem, a női írást a női hang és a női narratíva jellemzi, a nőket a világ egyenrangú, összetett szereplőjévé normalizálva, lehetővé téve számukra, hogy ne csak múzsaként vagy kétdimenziós szerelmesként tűnjenek fel az elbeszélésben.
A gének című novellájában a férj sztereotipizál és nemzetkaraktereket gúnyol: a görögök ilyenek, az albánok olyanok, „a macedón nők a legjobb feleségek” stb. Mik azok a sztereotípiák, amiket ön kap(ott) „macedón női” íróként?
Most, hogy a könyvem már bezsebelt némi elismerést, nem szenvedek ilyen sztereotípiáktól, de a múltban bizony egzotizáltak. Általam teljesítették a kvótát egy fesztiválon (nézzétek, a nyolc férfi írónk mellett van egy női szerzőnk is!), és soviniszta módon „gálánsan” bántak velem – a fiatalságomra vagy a megjelenésemre fókuszáltak, és csak másodlagosan az írásomra. Az is az egzotikusságom része volt, hogy egy, a Balkán déli részén fekvő kis országból jövök, és azon nyomban a zenéje, az ételei és az elmaradottsága meghatározta kedélyes káoszával kapcsoltak össze. Egyszer például, azt hiszem, egy horvátországi újság „a dél zamatos felfedezettjének” titulált.
+1 kérdés
A férjem megírása óta milyen művei születtek, s jelenleg merre fordul az írói figyelme, mivel kísérletezik?
Az elmúlt két évben rengeteg esszét és irodalmi tanulmányt írtam. Lefordítottam Iain Reid egyik regényét és Flannery O’Connor novellagyűjteményét is. Több forgatókönyvet is megírtam – ezzel úgyszólván kísérleteztem. Sokkal jobban szeretem a prózát, mint a forgatókönyv formát, amit valahogy száraznak találok. Egy gyerekkönyvem is megjelent, csupa szatirikus verssel, amit a legjobb barátom illusztrált, ez nagyon szórakoztató volt. De továbbra is ugyanazok a témák érdekelnek, mint eddig, most is egy olyan elbeszélésen dolgozom, ami a korábbi könyveimhez hasonlítható.
