Véletlen folytán fedezte fel harmincnyolc évesen, hogy családja múltja egészen más, mint ahogy korábban gondolta. Nagyapja a plaszówi láger kegyetlen náci parancsnoka volt, akit sokan a Schindler listája című filmből ismernek. Miért döntött úgy, hogy könyvet ír a történetéről?
Miután tudomást szereztem a történtekről, időbe telt, hogy írni tudjak róla, fel kellett dolgoznom. Néhány év elteltével azonban úgy éreztem, el kell mondanom mindezt, és erre az írás volt a legjobb mód. A könyv egyszerre személyes dokumentum, memoár és családi krónika: nem csak az én történetem, hanem a családomé, és az egyes generációké. Tisztában voltam vele, ez olyan eset, amelynek esélye egy a millióból: annyi váratlan kanyar van benne, azt gondoltam, az emberek nem is fogják elhinni. Ugyanakkor tudtam, hogy nem hallgathatok. Az én történetem, de amit az olvasók levonnak belőle és megértenek, az rajtuk múlik.
A könyvből kiolvasható, hogyan vonul át ez a trauma a generációkon: a nagyanyjáén, az édesanyjáén és az Önén. Mi várhat a következő nemzedékekre?
Ezek nagyon egyéni történetek, bár számos család életét meghatározzák. Én mondhatni „kiemelkedő” náci családból jövök, mert sokan tudják, ki volt a nagyapám, ám általánosan elmondható, ha egy család valamilyen módon kötődött a nácikhoz, az nem csupán számukra releváns, az másokhoz, az eltérő generációkhoz is szól. Épp úgy a második generációhoz, amely a háború után a hallgatás fala mögé rejtőzött, mint az én generációmhoz, vagy a gyerekeiméhez, amely egészen máshogy nőtt fel. Ez mindig lényeges kérdés lesz, mert nem csak a múlthoz kapcsolódik, a jelenhez és a jövőhöz is. Napjainkban természetesnek tűnik, hogy demokráciában, jogállamban élünk, amiről azt gondolnánk, mindenkinek jár, de ha visszapillantunk a múltba, kitűnik, ez valami olyasmi, amit ápolni kell, s ami egyáltalán nem magától értetődő.
Tompa Andrea a könyv magyar kiadásának ajánlójában úgy fogalmaz „Teege útja nem csupán önismereti út, de radikális szakítás a hallgatással is.”
Egyetértek az íróval, de nem gondolom, hogy a hallgatás még ma is ténylegesen meghatározó lenne. A családokban, a magánéletben jelen lehet, de számos dolog változott az évek során, például Németországban a holokauszt ma már az oktatás kötelező része. Vannak, akik tagadják a történteket, de alapvetően ez egy széleskörűen kibeszélt téma a társadalomban. Most inkább az a lényeges, hogy hidat építsünk a különböző generációk közt, és hogy megértessük az emberekkel, miért hangsúlyos még mindig, ami a múltban történt. Vissza kell tekintenünk, hogy valóban megérthessük a jelent. Az oktatás jó eszköz lehet, segíthet, hogy megértsük a holokausztot. Az is fontos, hogy a fiatalok találkozzanak a túlélőkkel, mert így könnyebben tudnak kapcsolódni mindehhez, és az egyéni sorsok megismerésével empatikusabbá válhatnak, elsajátíthatnak általános emberi, erkölcsi értékeket.
Említette, vannak, akik tagadják a történteket. Mit mondana azoknak, akik elutasítják az igazságot?
Nélkülözhetetlen, hogy tudomásul vegyük a valóságot. Nincs értelme a tagadásnak a tényekkel szemben. Ott van például Bosznia-Hercegovina esete: a srebrenicai mészárlást háborús bűncselekménynek, népirtásnak nyilvánították, mégis vannak, akik még mindig nem akarnak róla tudomást venni, holott a kormányzat nemrég törvénybe is iktatta, hogy nem lehet tagadni. A tagadás egyszerűen nem lehetséges. Épp így lényegesnek tartom, hogy megértsük a történteket, és tisztában legyünk vele, a holokauszt emberiség ellenes bűntett volt, ami teljesen elfogadhatatlan. Szintén fontos, hogy érzékeljük, a világ nagyot változott, de továbbra is fenyegetésekkel nézünk szemben. Elég csak megnézni mennyit változott Németország az elmúlt években: arról írok a könyvben, hogy én ma már más vagyok, a németek mások, ám a könyv 2013-ban jelent meg, és napjainkban ismét van szélsőjobboldali párt is a német parlamentben (a populista Alternatíva Németországért – a szerk.), ami a mi múltunkkal teljességgel elfogadhatatlan. A valóság most az, hogy nem tanultunk eleget arról, mi történt. Nem tanultuk meg a leckét. Azt szeretném, ha az emberek valóban megértenék és megismernék a történteket, nem csak azért, mert ez a történelem, hanem mert nyitott szemmel kell járnunk, látnunk kell, hogyan működik a világ. Napjainkban ismét veszélyes irányba tartunk, elég, ha az említett német helyzetre gondolok, vagy az Egyesült Államok utóbbi éveire Trump elnöksége alatt, de ha kinyitom az újságot, azt látom, Magyarországon is vannak problémák.
A könyv egyik súlyos pontja, amikor a nagyapja és az Ön közötti hasonlóságokat kutatja. Így fogalmaz: „Mindez csupán külsőség. De mi a helyzet a bensőmben? Mennyi van ott Amon Göthből? Mennyi Amon Göth rejtőzik valamennyiünkben?”
Eleinte nehéz volt elhatárolódnom a nagyapámtól, mivel annyira váratlan volt a felismerés, a szörnyűségekkel való szembesülés. Egy folyamat volt, mire tudatosult bennem, ha van is vér szerinti kötődésünk, az nem jelenti azt, hogy ugyanazok volnánk. Ugyanakkor könnyebb elhatárolni magadat egy hozzá hasonlóan szadisztikus személyiségtől, mert tudod, te más vagy, te nem tudnál megölni valakit, ám egy olyan személytől, mint a nagymamám, akit nem lehet pusztán fekete-fehérben látni, nehezebb elhatárolódni. Ez volt a nehezebb, mert viszont láttam magam benne, olyan volt nekem, mint egy tükör, és jó emlékeket őriztem róla, de kiderült, hogy azok mellett állt, akik támogatták az akkori rendszert. Amon Göth-el ellentétben őt azonban nem ítélték el a háború után, ő nem jogilag, más formában volt bűnös. Egyfajta szimbólumként is lehet rá tekinteni, amely ráirányítja a figyelmünket, ha Amon Göth-re nem is hasonlítunk, egy erkölcstelen rendszer támogatása, a tekintélyelvűség megkérdőjelezés nélküli követése valami olyasmi, amiben sokan bűnösök lennénk. Valamennyiünknek fel kell tennünk a kérdést: én mit tettem volna? Én segítettem volna, vagy követtem volna az utasításokat? Mi lett volna az én szerepem? Nem könnyű megválaszolni ezeket a kérdéseket.
Ha megkeressük a saját válaszainkat, képesek lehetünk megakadályozni a gyűlöletet?
Ez nem rövidtávú folyamat, inkább generációkon átívelő ügy, amit újra és újra ismételnünk kell, amíg megtanuljuk a leckét. Ez az egyetlen mód, hogy megváltoztassuk a társadalmat: oktatással, a tények és a valóság tudatosításával, megértéssel, és azzal, hogy másként cselekszünk. Látnunk kell, hogy mind egyformák vagyunk, és nincs helye a kirekesztésnek. A legrosszabb forgatókönyv, amit láttunk, hogy sokakat kirekesztettek és megöltek: zsidókat, cigányokat, szintiket, homoszexuálisokat. Ennek kapcsán rendkívül nyugtalanító, ha a jelenlegi magyar törvényekre tekintek.
Mit tehetünk Ön szerint a mindennapokban?
Időnként van arra lehetőség, hogy a törvények által érjünk el változást, mint például a bosznia-hercegovinai példánál, vagy azokkal az eszközökkel, amelyek egy demokráciában a rendelkezésünkre állnak, valamint a civil társadalom szerepe is meghatározó. Sokan azért szavaznak szélsőséges pártokra, mert bizonytalanságot érzékelnek: ha az emberek félelemben élnek, hajlamosak azokat követni, akik egyszerű válaszokat nyújtanak az összetett problémákra. Arra van szükség, hogy megértsék, mi a probléma ezzel, újra és újra és újra el kell magyaráznunk nekik a dolgokat, hogy ne csak másoktól várjanak válaszokat, hanem fejlődjenek, és felelősen tudják meghozni a saját döntéseiket. A politikával gyakran az a probléma, hogy az emberek távol érzik maguktól. Fontos lenne, hogy közvetlenül érjünk el hozzájuk, nem csak intellektuális, érzelmi szinteken. Ennek egyik eszköze lehet a kultúra is: híd, amelyen át elérhetünk egymáshoz.
Infó:
Jennifer Teege – Nikola Sellmair
Nagyapám engem agyonlőtt volna
Fordította: Nádori Lídia
Park Könyvkiadó, 2021.
