Csak baj van velük. Most nem arra a természeti jelenségre gondolok, amelyet egy férfiember sem tud értelmezni, miszerint a feleség megáll a csordultig teli szekrény előtt, és elhaló hangon közli, hogy egyszerűen nincs mit felvegyen. Inkább azon szoktam morfondírozni, hogy mennyire a ruha teszi az embert, aminek kapcsán épp az ellenkezőjét szeretjük tanítani, és ilyenkor még a Koldus és királyfit is felolvassuk. Pedig talán magunk is meglepődnénk, ha egy nap beismernénk maguknak, hogy mennyi mindent döntünk el valaki kapcsán – legyen az ismerős vagy ismeretlen – pusztán az öltözéke alapján. A hangulatától kezdve az anyagi helyzetéig. Sőt: bizonyos ruhadarabokról úgy gondoljuk, hogy egyenesen hozzá nőtt a viselőjéhez. (Milyen is lenne Columbo a ballonkabátja, Chaplin a botja vagy James Bond az öltönye nélkül. Tán fel sem ismernénk őket.)
Az meg kész tragédia, amikor a ruha megint önálló életet kezd élni. A gyerek nő, mert nőnie kell, és ez leginkább abban látszik, hogy megfelelő időközökben az egész ruhatárát le kell cserélni. De addigra a leggyakrabban hordott darabokhoz már emlékek garmadája köt. Hiszen abban ünnepeltük a hatodik születésnapját; azt viselte, amikor beütötte a homlokát, és szaladni kellett vele a kórházba; abban ment először iskolába és abban integetett hosszan a peronról, amikor otthagytuk a nagyszülőknél. És akkor ott van a kinőtt héj, a levetett idő, ott tarjuk a kezünkben a soha vissza nem térő pillanatokat. Elrakni tényleg csak a legfontosabbakat lehet, mert különben külön lakást kellene bérelni a filléres emlékeknek is. A többit pedig, hát a többit el kell ajándékozni, vagy lerakni a kuka mellé szépen becsomagolva, hátha valaki elviszi. Hátha valahol még gazdára talál.
A minap rám várt ez a feladat, én vittem le a kimosott, összehajtogatott nyári darabokat a konténer mellé. Persze, hogy nem álltam meg, és útközben alaposan átnéztem a csomagot: ebben fürdött a tengernél, ebben horzsolta le a térdét, ebben locsolta a virágokat. Már abban a korban vagyok, amikor ezek csontig meg tudnak hatni. Áll tehát a borostás, kissé toprongyos fickó a konténer előtt, akár guberáló is lehetne, és némán zokog pár rövidnadrág és póló fölött. Még szerencse, hogy az osztrákok tapintatosak, és senki nem kérdez rá, hogy mégis mit művelek ilyen megnyúlt képpel a kuka mellett, mert még magyarul is nehezen magyaráznám el, hát még németül.
Ilyenkor egy korszakot temet el magában az ember, teljes heteket és évszakokat, és tudja, meg van győződve róla, hogy a gyerek egy része is benne van még a ruhában, a test illékony melege, az izzadság és a könnyek, nincs mosószer, ami ezt kivenné. Ennél talán már csak az rosszabb, amikor az eltávozott családtag után marad vissza a teljes ruhatár. A szennyesben a még tegnap is viselt, a szekrényekben pedig a holnapra várakozók.
Apám halála után nekem kellett hamarabb magamhoz térnem, hiszen az adminisztráció nem igazán engedte, hogy átadjam magam a sokknak. Magam is meglepődtem azon a hideg tárgyilagosságon, ahogy a koporsók között válogattam, mintha csak almát vennék a boltban, és vigyáznék, ne legyen köztük már megbarnult, szotyós. De egyáltalán mit kell figyelembe venni egy koporsónál? A kényelmet? Tartósságot? Színt? Úgy tettem, mintha mindent mérlegelnék. Anyám mindettől megkímélve, némiképp kábán, a könnyektől bénultan vészelte át azokat a napokat. Egy dologban döntött viszonylag gyorsan és határozottan. Még el sem temettük, de már lázasan, szinte transzban kipakolta a szekrényeket, levette a fogasról a kabátokat, mondván nem bírja nézni. Nem bírja elviselni, hogy a holt anyaghoz már nem társul semmi ismerős eleven.
Ráhagytam, holott ez ütött szíven leginkább. Erre végképp nem voltam felkészülve, egy-két darabot még gyorsan megmentettem, aztán már csak a hűlt helyüket néztem, és alig tudtam elhessegetni azt az abszurd gondolatot, hogy mit mondunk majd a Faternek, aki valamilyen csoda folytán mégis betoppan reggel. Mi lett a ruháival? Mit fog felvenni? Mégis mi járt a fejünkben? És bosszankodott volna, mert néhányat csak a múlt héten vett, alig volt ideje hordani.
Azóta a turkálókra is másként nézek. Korábban egyáltalán nem okozott gondot onnan öltözni, a sznobság nyoma sincs bennem, ha öltözködni kell, a divat számomra törzsi rítus. És tudom, hogy amint a férfiaknak a kártyán nyert pénz, úgy a nőknek a kikotort ruhák érnek valahogy többet a megszokottnál. Mostanában viszont úgy érzem, hogy ki tudja hány életet veszek fel így hirtelen, hány sorsot gombolok magamra, és viszek tovább öntudatlanul. Biztos vagyok benne, hogy ha komplett önéletrajzot mellékelnének a jó esetben csak megunt, máskor viszont tragikusan megözvegyült ruhák mellé, csődöt mondana az egész ágazat. Ezért is csap meg már a bejáratnál a bőségesen használt fertőtlenítő édes-szúrós szaga, minden turkáló bukéja, amely épp ezt az előéletet próbálja legyalulni, semlegesíteni. Ne érdekeljen, hogy ki vagy mi volt a szag mögött. Milyen arcok, milyen szavak. Minden turkáló az eltűnt idő vására, ahol nem csak jövőt, de múltat is veszünk. Bálásat, viselhetőt.
