A kedves olvasót a végzete most utoléri: múlt heti ígéretemhez híven még egy írást szentelek a sördaloknak, hogy aztán komolyabb sörtémák felé forduljunk (jövő héten be fogok mutatni önöknek két ifjú sörfőzőmestert a budapesti Népszínház utcából, a nevüket az igényes sörivóknak érdemes lesz megjegyezni: a Fogl fivérekről lesz szó).
A végzet Dömötör Béla műkedvelő költő és profi sörivó versének formájában sújt le a gyanútlan olvasóra, de hát maguknak keresték a bajt, miért kellett engem olvasói levélben arra biztatni, hogy írjak sörtárcát a sördalokról is. Írtam, de sajnos Dömötör Béla is írt, pedig nem kellett volna. Ez a bizonyos szerző a pécsi sörgyárosok által 1902-ben meghirdetett dalpályázatra küldte be művét, amellyel később ötven üveg pécsi sört nyert. A sörgyárosok a versenyt a pécsi sör dicséretére hirdették meg, mert elegük lett abból, hogy a magyar nemzet ajkáról csak bordalok zengenek, sördalok meg nem. A dalpályázatra összesen 16 pályamű érkezett, amit a magam részéről meglehetősen soknak tartok, mármint abból a szempontból, hogy e 16 sördalt a szegény zsűrinek mind végig kellett olvasnia. Ha ugyanis Dömötör Béla rettenetes műve érdemelte ki a fődíjat, milyen lehetett a többi?
Belegondolni sem merek. Inkább idézek néhány strófát a nyertes pályaműből, amely ezt a címet viseli: A pécsi sörről való nóta. Sajnos így kezdődik: Aranysárga, habzó sörtől / Csordultig a serleg: / Ily italtól ki ne kapna / Darutollas kedvet. // A perzselő nyár hevében / Pécsi sörrel élünk / Azért is van olyan nyájas / Barátságos képünk.
Megkegyelmezek a kedves olvasónak, megkímélem a folytatástól, folytatás márpedig van, Dömötör Béla ugyanis összesen 18 versszakon át zengi a pécsi sör dicséretét. Csak az utolsó, befejező sorokat másolom ide annak bizonyságául, hogy a szerzőt olyannyira megragadhatta a keretes szerkezet varázsa, hogy nem habozott élni vele: Aranysárga, habzó sörtől / Csordultig a serleg: / Ily italtól ki ne kapna / Édes, nótás kedvet.
Mondom, összesen 18 strófa, s mind ugyanilyen rossz – igaz, Dömötör Bélának a alkotás közben bizonyára nem az alkotás járt az eszében, hanem az, hogy a fődíj 50 üveg sör lesz. De mielőtt azt hinnénk, hogy a kedves szerző – akiről oly rútul leszedtük a keresztvizet az előbbiekben – a fődíjat mind ő maga itta meg, gyorsan elárulom: lehet, hogy Dömötör Béla csapnivaló rímfaragó volt, de bizonyosan nagyon rendes ember lehetett, mert az elnyert 50 üveg sört egy pécsi újság nyomdászainak, szedőinek ajánlotta fel. Bravó!
Éppen harminc évvel később, 1933-ban Dreher Antal budapesti serfőzőgyáros is úgy gondolta, hogy itt volna az ideje egy országos sördalverseny meghirdetésének, amit bizonyosan nem a líra, hanem a kassza tartalmának gyarapítása motivált, tekintettel arra, hogy az országos sördalversenyt július hónapra, azaz a legnagyobb forróságra időzítették, mikor a sör a legjobban csúszik. Továbbá a műalkotásokat sördalárdának elnevezett énekkarok dalolták el karmesterek vezényletével a városligeti híres nagyvendéglőkben este 8 órától: így a Gundelben, a Kéményseprőben és a Weingruber-féle Fővárosi Pavillonban, valamint a Ligettől kissé távolabb eső, az Aréna út és Thököly út sarkán lévő Schultz-vendéglőben. Dreher Antal serfőzdéje igen értékes díjakat ajánlott fel a négy legkiválóbb sördalárda jutalmazására: négy darab ezüst sörös kupát, 1000 pengő készpénzt és 36 hordó sört, valamint egy ezüst karmesteri pálcát a legjobbnak ítélt karmesternek. Nagy mulatság lehetett, mert a korabeli tudósítások szerint a városligeti vendéglőkből az összes dalárdák a közönséggel együtt átvonultak az Angolparkba, és ott még egyszer elénekelték a sördalokat.
Végül hadd jegyezzem meg mindazok okulására, akik azt hiszik, hogy az elmúlt években a hazai közéletben nagy karriert befutott „keleti nyitás” és „türk tudat” csak mostanában bukkant felszínre a magyar nemzet politikai tudatalattijából. Bizony jelen volt az a Horthy-rendszerben is, nem véletlen, hogy a mostani kurzus oly szeretettel ajnározza a tömeggyilkos Horthy Miklóst. Az 1930-as években a korabeli Káslerek azt terjesztették, hogy Belső-Ázsiában a legelterjedtebb énekek a sördalok, és ezeket – idézet következik az 1930-as évekből – „máig énekli a türkmén, üzbég, csuvasz, tatár, turán atyafiság”. Hozzátették azt is, hogy „se szeri, se száma a régi magyar seres nótáknak” – de sajnos ezek közül egyet sem idéztek, mindössze arra az 1838-ban lejegyzett sörversre hivatkoztak, amelynek ősét állítólag még a belső-ázsiai pusztákról hozták el a honfoglalók. Ennek következtében az 1930-as években Magyarországon széles körben elterjedt volt az a nézet, hogy a legrégibb magyar dalforma nem más, mint a sördal. Tudom, ez meglepően hangzott, de hát Magyarországon élünk, ne tessenek hát csak úgy ukk-mukk-fukk mindenen meglepődgetni.
Bizony, nincs semmi új a nap alatt. De ezt már egy bizonyos Salamon írta, akinek volt szerencséje az ókori Izraelben megszületni zsidónak – Magyarországon az 1930-as években hiába keresett volna a Példabeszédeire kiadót.
