A fejlett kapitalizmus egyik legvarázslatosabb tulajdonsága, hogy a vele kapcsolatos, akár létjogosultságát megkérdőjelező kritikát is el tudja adni. Mondhatsz róla bármit, nem politikai mozgalom lesz belőle, hanem üzlet. Szegény Navalnij, ha Nyugaton születik, médiasztár lenne. Nyugodtan szidhatná a rendszert egy műsorban, ha magas a nézettsége és hasznot hoz. Ám mifelénk a politikába, életveszélybe és börtönbe sodródik. Egy gazdaságilag stabil polgári világban egy volt miniszterelnök talán maga kérné, csináljanak róla leleplező filmet, hogy újra eladható közéleti figurává váljon. Nálunk híveivel együtt tisztességtelen kampányeszközt lát benne, amely esetleg végképp tönkreteheti karrierjét.
Miközben a filmbarátok kézzel-lábbal érvelnek a mozi szentsége mellett, a gyártókat ez egyáltalán nem érdekli. Ők a streaming-szolgáltatásban és a sorozatokban is megtalálják számításukat. Nekik nem egy teremben egyszerre vászonra meredő befogadói közösségre van szükségük, számukra a nézőszám a közösség. És igazuk van. Ma a sorozatok hozzák össze az embereket. Lehet, hogy egyedül fogyasztják őket, telójukat bámulva életük valamely sarkában, de ugyanazt nézik, és kommentelik egymással a közösségi oldalakon. Akár még személyesen is beszélhetnek róluk baráti vagy családi körben. Meg hát a sorozatok oltalmazzák a párkapcsolatokat is, hiszen nincs annál édesebb, mint egymáshoz bújva, évadok összetartó biztonságában követni egy történetfolyam tekergését.
A Netflix legújabb sikerterméke egy dél-koreai sorozat, a Nyerd meg az életed (Squid Game). Hatalmas topdurranás, egy hónap alatt nézettségi rekordot döntött. És miközben mindenki nézi, mindenki azon gondolkozik, miért nézi mindenki. Hiszen azok számára, akik látták A kockát, a Fűrészt, Az éhezők viadalát vagy a legendás japán Battle Royale-t – és hát valamelyikbe, legalább a hírébe, csak belebotlottunk –, nem okozhat újdonságot egy olyan történet, amelynek hősei gonosz erők akaratából az életükért játszanak. Ha volt dolgunk az Oscar-díjas Élősködőkkel, tudjuk, mire képes a mai dél-koreai filmművészet, milyen erős olykor a társadalomkritikai töltete. Meg alighanem a szigorú ítészeknek is lehet némi igazságuk, mikor azt állítják, hogy a Nyerd meg az életed nem éppen egyenletes, fáradó dramaturgiájú produkció, a lezárása pedig nyakatekert, egy újabb évad felé kacsingató.
Csak hát lehet, hogy ez a sorozat nem eredeti, nem tökéletes – viszont elementáris erejű. Sodor magába. Mit lehet csinálni? Nézni kell. Nézni, hogy lehetetlen helyzetbe, adósságcsapdákba került, kiszolgáltatott emberek önként vállalják, hogy bezárva, álarcos, fegyveres őrök között részt vesznek egy nagy nyereménnyel kecsegtető játéksorozatban. Még úgy is, hogy a kiesők az életükkel fizetnek, tovább gyarapítva a győztes számára megszerezhető pénzt. Számunkra sincs menekvés. Izgulunk, megdöbbenünk, elgondolkodunk, megdöbbenünk, izgulunk, elgondolkodunk. Nem érdekel, miért, de ha érdekelne, nehéz a válasz, mert a sikeres, olykor jelentős művek nem mindig tárják fel hivalkodóan hatásmechanizmusukat, művészi eszközeiket. Előfordul, hogy egyszerűen csak rátalálnak a mese ritmusára, a térre, a színészekre, a hiteles mondatokra. Kissé semmitmondóan azt is mondhatnánk, hogy az író-rendező, Hvang Donghjok annyira tudta, mit akar, pontosabban, annyira akart valamit, hogy kipottyant belőle ez a varázs. Hatásos, minden mesterkéltségtől mentes, letisztultan nyomasztó a játék fiktív, parabolisztikus tere, az őrök dermesztő külseje, karakteresek, hiteles dinamikájúak a hősök - az érzelmes, lúzer sofőrtől a művelt, borotvaeszű, de ridegen számító üzletemberen át az Észak-Koreából menekült zsebtolvaj lányig, a gátlástalan bűnözőig, a belé kapaszkodó, egzaltáltra gyötört nőig, a keleti vallások bölcsét idéző öregemberig. És akármennyire tartanánk is némi távolságot, drámai a szituáció, hogy bár a résztvevők lehetőséget kapnak, hogy kiszálljanak a véres játékból, helyzetük annyira reménytelen, hogy visszatérnek. Nincs más választásuk, mint elfogadni, hogy itt legalább egyenlő esélyük van az életet jelentő győzelemre. Amíg doboghat bennük a lét, játsszák engedelmesen a játékokat, és mindegy, mennyi nemes érzelem rejlik a szívükben, állandóan alkalmazkodniuk, helyezkedniük, ügyeskedniük kell, kritikus helyzetben akár a hozzájuk közel állókat is feláldozva. Miközben a megrendelők, irányítók bágyadt kéjjel szórakoznak rajtuk. Itt egy szuperhős adottságú nyomozó sem segít. Nézzük a sorsukat, amíg lehet, egy túlélő történet primer izgalmaiba kapaszkodva, de előbb-utóbb csak kimondjuk magunknak és egymásnak: ez a mi életünk. Elfogadni, amit a hatalmasok diktálnak, vergődni a játékszabályaik között, szokni a kíméletlenséget, és reménykedni a győzelemben, egy lakásban, egy autóban és évi két hét nyaralásban. Túlélő történetbe, thrillereffektekbe mártott, csipetnyi pszichologizmussal fűszerezett, parabolikus tanmese? Didaktikus kapitalizmuskritika, amelyből a rendszer cinikusan üzleti sikert csinál? Igen. De ettől még igaz.
