„A hetvenes években járunk” – vág bele a mesélő a történetbe. A következő mondat „Bélám”-jából és szombati munkarendjéből még az is világossá válik, hogy a szeretett Magyar Népköztársaság földjén járunk. Innen rugaszkodunk neki: író, olvasó és a könyv szereplői. Ki a történések megírásának, ki az olvasásának, ki az életnek. S innen mozdulunk tovább egészen napjainkig, miközben Kaposvártól eljutunk a „nyár fővárosába”, Siófokra, vagy Bécsen keresztül egészen Ausztráliáig, Malajziáig, Hongkongig, a Fülöp-szigetekig – és vissza. Völgyi Lajos könyve egyszerre emigráció- és család-, karrier- és korszak-, utazás- és kalandregény – ahol az út elvezethet a belső tájainkra, agyunk rejtett ösvényeire (némi drog, a The Doors zenekar és Aldous Huxley segítségével), de irodalmi környékekre is elvetődünk, és mellékutak segítségével becsatlakozunk Kerouac Útonjába. És érdekes utat jár be eközben a nyelv is, vagy a nyelvről alkotott nyelvi fikció, mely 40 évnyi nyelvfeledést próbál meg – még az érthetőség és olvashatóság határain belül – elénk tárni, (re)kreálni.
Öcsi és Tomi féltestvérek, a „legvidámabb barakk” nyomasztó zártságában próbálják enyhíteni jelen- és jövőbeli kilátástalanságukat – alkohollal, Balaton-parti bulizásokkal, minél több lány befűzésével. De a családi körülményekkel nehezített, kötött pályáról, ahonnan csak 3 évente, mindössze 50 dollárral a zsebben lehet némileg „kisiklani” nyugat felé, ez nem túl biztató. Egy disszidálási terv miatti börtönév és egy gallyra ment házasság után Tomi fogja magát és 1980 elején felül egy Bécsbe közlekedő vonatra. Furcsamód átjut a határon és meg sem áll a vízumok kiadásában az USA-nál gyorsabban eljáró Ausztráliáig, ahol aztán megpróbálja megteremteni a maga „amerikai álmát”. Ám a sivatagi túrák, a városi félvilági bárok és az alkalmi munkalehetőségek mellett előbb főleg kábítószeres kalandok töltik ki az első szabad évtizedét. Még mielőtt magánnyomozói, később újságírói végzettséget nem szerez és hűtlen házastársak és biztosítási csalások, vagy dokumentumfilmesként a „bűnmegelőzési építészet” nyomába eredne. Meg persze a magányát enyhítendő további párkapcsolatokat és gyerekáldást sem nélkülöző házasságokat kezdeményezne. Érdekes módon kizárólag ázsiai és nagyon fiatal nőkkel, akiket gyakorlatilag „kivált” a nyomorukból, „megvesz” a családjuktól. A két testvér az édesanyjuk temetésén, 19 év múlva találkozik ismét, Ausztráliában, majd ezt követően ugyanennyi időnek kell eltelnie, hogy az ötödik feleségével Európába, Magyarországra látogató „májbro”, azaz tesó/bátyó újra átölelhesse öccsét.
Az öccsét, aki az ittmaradás kalandját választotta, s lett diplomája, munkája, szövetkezeti lakása, tanárnő felesége és használt kocka Ladája.
A könyv az életutak elválását követően, a báty kiutazása után jól elkülöníthetően, két elbeszélővel jeleníti meg a párhuzamos életrajzokat. Tomi egyre inkább angollal keveredő, magyarját kurzívval jelezve, míg az öcs narrációja egyre inkább kommentárrá szűkül, a saját életét parafrázisokba oltva. A szöveges elbeszélést aztán a könyv végén egy Varga Tamás által készített grafikai illusztrációsorozat (egészíti ki) váltja fel, s mintegy képi narrációban meséli újra (vagy transzformálja át).
A jelzetten önéletrajzi ihletésű, és a báty (Tommy Morrison) társszerzőségével írt könyv alkotója azt sem feledi el rögzíteni, hogy a valóságtól azért jócskán elemelte a történteket, s a „májbro” által írtakat is alaposan átdolgozta az egyre jobban akadozó magyar nyelv használata okán, az olvashatóság miatt. Ez így rendben is lenne, de éppen az olvasottak rendkívüli érdekessége végett személy szerint még jobban örültem volna annak, ha ennél is bátrabban lép a fikció földjére a szerző-szerkesztő, s akár a terjedelem jelentősebb növelésével ír nagyregényt. Mert ezernyi lehetőség kínálkozik e színes életrajzok révén, jobban kihasználva például a távoli kontinensen zajló események és az itthoni történések párhuzamát (vagy épp differenciáit), ekként még hangsúlyosabbá téve Öcsit is elbeszélőként. De számos történet (’70-es évek Magyarországa, Balaton-parti nyüzsgés, börtönlét, sivatagi túrák, kábítószer-élvezet, magánnyomozások, házassági bonyodalmak) csak jelzés- és példaszerűen mesélődik el, pedig további epizódokkal bővítve és részletezve egészen nagyszabású irodalmi műalkotássá válhatna. A finoman behozott Úton-hatás/utalás is megért volna még egy „kitérőt”. Így viszont a történetek sodrára rákattant olvasóra marad az elbeszélés „kihagyott helyeinek” képzelet általi kitöltése. Ami közel sem megvetendő vagy kevésbé izgalmas feladat, a szubjektív tapasztalatok így nagyon is eltérő „olvasatokat” hoznak létre.
Ellenben külön – akár novella – értéke van a ’70-es években az éjszakai vonatállomáson megismert intézetis lány élettörténet-mesélési elliptikusságának, mely „évtizedek múltán” kerül ismét az elbeszélői figyelem fókuszába. Az ehhez hasonló, akár valóságon alapuló, akár kitalált történetelemek és elhelyezésük a „sztoriban” még tovább színesítenék és emelnék az amúgy kétségtelen dinamikával és átgondolt dramaturgiával (szikár önmérséklettel) megvalósított regényes élet- és testvértörténetet. Röviden: a hiányérzet csakis a könyv letehetetlenségéből fakad, szeretnénk még olvasni… (Cser Kiadó, 2021. 137 o.)
