Virtuális randit beszélünk meg, offline ismerkedés OFF – a preferenciái között első helyen szerepel, és én azonnal meglátom benne a lehetőséget. nondirtydancer88-ként regisztrált, a higiénia gyanúsan kifacsart megközelítése ez egy lánytól, aki régen versenytáncolt.
Tetszik, hogy ennyire tudatos és körültekintő. A bezártság szexi, minél elszigeteltebb, annál izgatóbb. A lefertőtlenített felületeken gellert kap a hagyományos ismerkedési logika: itt a kérdés az, hogy melyikünk mer kevésbé kijönni az erődítménnyé alakított csigaházból.
Miután a szobában gondosan elhelyeztem a megfelelő státusszimbólumokat, pontosan érkezem a találkozóra. Bemutatkozás után már azon versengünk, hogy ki hány napja nem hagyta el a lakását. Végül ő nyer, én néha átjárok a szomszédhoz – mióta vidékre evakuálta a családját, én locsolom a virágokat.
Hamar a különböző fertőtlenítőszerekre terelődik a téma, az összetevőkről beszélgetünk, a különféle vegyületekről, hogy melyik szúrós, melyik szagtalan, melyik okoz bőrirritációt. Látja, hogy tájékozott vagyok, nem csak eljátszom az alkalmi hipochondert.
Nondirtydancer88 kinyúl a képből és a monitor jobb alsó sarkában valamit matat (régen ezt a szemem sarkából láttam volna). Kiderül, hogy gumikesztyűt húz (régen persze selyem vagy latex kompressziós sleeve-et húzott volna). Az anyag megfeszül, akárcsak az idegszálaim.
Tökéletesen illeszkedik a kezére, sehol egy ránc. Feszes. Érzéki. Antibakteriális.
A billentyűzet igazi vírustenyészet, rosszabb, mint a vécéülőke – magyarázza, de az ajka megremeg, felizgatta a téma, és engem is, ilyenkor jó, hogy csak derék fölött látszódom, nem vettem nadrágot, és tudom, ő sem, nincs rajta semmi, de még az a semmi is lekerül róla itt a nagy feltárulkozásban.
Vajon látja, hogy mozog a kezem, miközben beszélünk? Vajon tudja, hogy csak az adaptert igazgatom az asztal alatt?
***
Az előzményeim tele vannak nyögdécselő nővérkékkel, akik hatalmas fecskendőikkel támadják le a szubjektív nézőpontba kényszerített befogadót. Persze nincs itt valódi kényszerítés, legalábbis semmi szokatlan és a durvaság is viszonylagos, nehéz eldönteni, ki kin tesz erőszakot.
Az előzményeket nem szoktam törölni, olyan ez, mint nyitott ajtónál vécézni, úgyse látja senki, aki mégis látni akarja, az meg úgyis leskelődik, mit számít, ha inkognitómódban használom? Különben is, kinek állna érdekében meghekkelni? Nincs is annál szomorúbb, mint egy meghekkelt önkielégítés.
Nem a vágy, hanem a vágy algoritmusa vezérel minket. A gyengédség elhal, marad a frusztráció és a tehetetlen düh. Már a sokadik billentyűzetet verem szét, egymást váltják a futárok a lépcsőházban, a feltépett dobozok halomban állnak. Minden lefóliázva, fehér hungarocell borítja a padlót, kitölti a hézagokat.
Ebbe a fojtogató, oxigénhiányos légkörbe fogunk beledögleni – ilyeneket írnék bemutatkozó helyett, de nem elég szalonképes, aligha díjaznák az utolsó szóig kimunkált profilok között.
Tinder, Badoo, Happen, Elittárs. Mindegyiken fenn lenni és egyiken sem, arcok, testek, egymásba omló idomok, de sehol egy kikezdhető gondolat, a homlokzat feszesen zár, nincs, ami megtörné a táj vizuális egységét. Igazuk van, igazunk van, az ilyesmi csak elvonná a figyelmet a lényegről. Ott fekszik előttünk kiterítve ez a jelöletlen kromoszómatérkép, ikszek és ipszilonok tetszőleges konstellációban.
***
A beszélgetés dinamikája egy ponton megváltozik, a lány egyre passzívabb, mosolyog, de már nem úgy.
A válaszai kiszámíthatóak, mintha egy gép válaszolna, az utóbbi időben túl sokat beszélek csetrobotokkal. Elkalandozik, csapong, ha kérdezem, kelletlenül válaszolgat. Próbálom megfejteni, mit jelent a hallgatása, de a tekintete kifürkészhetetlen.
Az arca viszont… Az arca ismerős valahonnan.
A találkozó előtt hiába kerestem rá, nondirtydancer88 mintha nem is létezne. Se nondirtydancer99 vagy nondirtydancer69. A sima nondirtydancerre egy kacsintós Patrick Swayze-mémet dob fel – úgy tűnik, ügyesen eltüntette maga után a digitális nyomokat. Megőrizni a privacy szentségét, ez az új legfőbb erény.
Közben rájövök, hogy azokat az érzékien túlzó gesztusokat már láttam valahol, és az íriszében is ott bujkál valami kórházzöld csillogás. Ha a szem a lélek tükre, akkor a monitor a lélek köztes hordozója. Keresem az árulkodó jeleket, hátul a szekrényén könyvek sorakoznak, középen egy vörös lávalámpa, ami lassan eregeti a buborékokat, az asztalon bögre, visszafogott minden, ami egy versenytáncostól minimum szokatlan.
Mosolyogva kézbe veszi a bögrét, fordul a hófehér porcelán, és meglátom rajta a nevet: Natasha. Az egyik nővérke ugyanilyen néven osztogatja a vakcinákat.
A szemem láttára lényegül át, azonnal és mindenestül, a pupillám kitágul, a számat eltátom egy pillanatra, talán észrevette, hogy felismertem, vagy a pixelek némajátékának tűnik az egész, hiszen szakadozik a beszélgetés, a kapcsolat instabil…
A virtuális tér hirtelen megnyílik alattam vagy fölöttem (mögöttem?), nem érzem az irányokat, csak hogy zuhanok, majd nagy erővel becsapódok. Szilánkosra törik a monitor, mégis tisztább a kép. És ő többé nem hozzám beszél, nem a szemembe néz, hanem a halszemoptikába, ponttá zsugorodom, a látószög kitágul, bekebelez mindent. Egyedül maradok a szobában, nézem a videót, a főszerepben nondirtydancer88, aki nincs és soha nem is volt jelen.
