Megríkatott az Öreg Bandával. Azzal a szép szomorúsággal, ahogy a regény vége felé elbúcsúznak a világtól azok az idős emberek, az ön dédszülei, nagyapja, akik az újhartyáni, egyszerű igazságok mentén működő, erős közösség utolsó fontos alakjai voltak.
Többen mondták, hogy sírtak az Öreg Banda végén. Mostanában a koncertjeimen is sírnak az emberek, abból tudom, hogy jól sikerült. Most valahogy ilyenek a dolgaim.
Egy családszerű közösség sajátos szokásokkal és hiedelemvilággal, a mindennapjaikat átszövő misztikum, az élet körforgását szimbolizáló történetek, és mindennek a mágikus realista ábrázolása erősen a Száz év magányra emlékeztethetik az olvasót.
Nekem nagyon rendben van, ha így van! Már csak azért is, mert pont az, ami végül én vagyok a regényben, az maga a mágikus realizmus. Eredetileg a gyerekkoromról szerettem volna írni, arról a gyerekkorról, amit Újhartyánban töltöttem, ami nagyon csodálatos és nagyon kemény volt, és engem a mai napig meghatároz. Arról a – nemegyszer félelmetes – szabadságról, ami a ’70-es években a gyerekeknek vidéken adatott. A dögkútról, ahol játszottunk, az életveszélyes helyekről, ahol fürödtünk. Nyár elején beakadt a lovas kocsi kerekébe a lábam, attól kezdve titkoltam, hogy sántítok, nyár végére valahogy kiegyenesedett. Sokszor úgy mentem haza este a nagymamámhoz, hogy én holnap nem megyek sehova, mert nem fogom túlélni. Ki nem lépek a házból, azt fogom csinálni, amit ő mond. Aztán végül nem erről írtam, vagy nem most írtam erről. Pár éve lementem az édesanyámmal Újhartyánba. Sok szempontból emlékezetes látogatás volt, akkor loptam el a temetőből egy kőangyalt, anyám falazott nekem, ahogy kicipeltem – ebből is született korábban egy novella. Aztán elmentünk a nagynénémhez, Kicsi nénihez, leültünk a konyhában, és a két asszony elkezdett mesélni. Az Öreg Bandáról, hogy hogyan alapította meg a dédapám testvére, Jozef, hogyan szállt aztán családtagról családtagra a hangszer, a fligliharni és a zenekar vezetése, hogyan mentette meg a családot a zene, hogyan lett az egész falu meghatározó része. Hogyan segített a túlélésben.
Akkor ráébredtem, hogy nekem erről kell írnom, az Öreg Bandáról. Csak még nem tudtam, hogy ki lesz az elbeszélő. És hogy leszek benne én. Hogy teszem bele azt a sok tudást (a szokásokat, az ételeket, az ünnepeket) a sváb faluról, amit szerettem volna átadni. Először azt gondoltam, hogy majd az asszonyok mesélik el az egész történetet, jó mankó lett volna, de rájöttem, hogy nem akarok mankót. Három évig fésültem össze a történeteiket, a falu legendáit, a gyűjtött néprajzi anyagokat, a fennmaradt dokumentumokat, egyre finomabb fésűvel, hogy megszeressék egymást az anyagok, pokoli munka volt.
Az éneklő halott, a felékszerezett púpos lány, a testesebb asszonyok, akik – mikor Hanzi megfújta a fligliharnit – az utca másik végére szaladtak, hogy fel ne boruljon a falu – ők mind a falu legendáriumából származnak?
Nagyon tartottam attól, hogy azt az őrületet, amit szeretek megélni az írás közben, és ami megvolt a novellák születésekor, azt hogyan fogom megélni ebben a hatalmas és nagy fegyelmezettséget követelő munkában. Az őrületet formáltam mágikus realizmussá, ami ráadásul nagyon passzol ahhoz a világhoz, amit a nagynénémék elbeszéléseiből megismertem, aminek a végét még én is elkaptam gyerekként. A családregények – ezt is írás közben tanultam meg – mindig a hanyatlásról szólnak, és a legnehezebb magát a hanyatlást bemutatni. Ezért is küzdöttem leginkább a második világháború utáni időszakkal, nem lehet ugyanazt a nyelvet használni a varázstalanított világra, mint a mitikus időkre.
Ez a leépüléstörténet hozott önnek olyan felismerést, hogy mit kellene át- és megmenteni az újhartyáni régi világból?
Ahogy Kicsi néni és az édesanyám, Boris meséltek nekem ott a konyhában a szüleikről, nagyszüleikről, az öregekről, felidéződött bennem, hogy már gyerekként is mennyire felnéztem az idősekre, hogy csodáltam mindig is a tartásukat, a világnézetüket, a hozzáállásukat az emberekhez, az élethez, a munkához. Már akkor foglalkoztatott, hogy hogyan fogok én mindennek megfelelni, mikor fogok oda felnőni, ahol ők vannak. Engem gyerekként a faluban Hergott Miska unokájának hívtak, felőle nyertem értelmet.
Pár éve jártam önnél Dömörkapun, egy rövid promofilmet forgattunk, épp hogy kiszaladt a lovak mellől sarasan, és ment is vissza hozzájuk. Most, mikor az interjúra érkezett, azt mondta, hogy „elnézést a ziláltságért, egész délelőtt bútort csiszoltam” – szóval a régi, falusi ember dolgossága láthatóan nem hiányzik önből.
Mindig is ilyen voltam, nekem természetes volt, hogy megyek a nagyapámmal gombászni, összegyűjteni a kosárhoz a fűzfavesszőt, szeretem lekötni magam. Ezt nem munkának tekintem, hanem tevékenységnek. Tevékeny ember vagyok.
Mennyire érzi magát az Öreg Banda örökösének?
Két hete zenés-irodalmi estet csináltam Szolnokon Öreg Banda címmel, de nem találtam ki teljesen, hogy mi legyen a program. Olyan dalokat válogattam a szövegrészletek mellé, amelyek illenek a könyv világához. Ezek a dalok jellemzően abban az időszakban születtek, amikor – 20 éve – először lehetőségem volt Budapestről vidékre költözni. Szentendrére mentünk a családommal, de Újhartyánt szerettem volna ott is megteremteni magunknak. Olyanra festettem ki a falakat, mint amilyenek a nagyszüleim házában voltak, Újhartyánból hoztam hozzá az eszközöket, de még a kismacskát is. Szóval a szolnoki program végén úgy éreztem, hogy el kell játszanom a Szájbergyereket, ami kicsit sramlis, és utólag értelmezve az Öreg Bandát idézi meg a számomra. Elmeséltem a közönségnek, hogy kiskoromban a lakodalmakkor mindig a zenekar háta mögött ültem a többi gyerekkel. Az egész estét hátulról szagoltuk. Ahogy szünetet tartott a zenekar, mentem, hogy hadd fújjak bele a trombitába, hadd doboljak egy kicsit, a része szerettem volna lenni. Ez már az utódzenekar volt. Harmincon túl voltam már, mikor meghívtak egy lakodalomba, akkor már lent ülhettem, a felnőttek között. Rám nézett a zenekarvezető, Lauter Anti, és elkezdték játszani a Szájbergyereket. Ott van azóta is a repertoárjukban.
Azt is örökölt feladatnak érzi, hogy közösségeket teremtsen, tartson meg?
Mindig is volt bennem ilyen szándék, bár mostanában kicsit fáradok. A zenekarcsinálás is közösségcsinálás, régebben nagyon belevetettem magam: együtt mozogtunk családostul, közösen nyaraltunk, még az is felmerült, hogy veszünk együtt egy tanyát. Én közösségekben érzem jól magam. Erről szól a Dömörkapu Rengeteg büfé és közösségi tér, amit a feleségemmel közösen hoztunk létre. Ott csiszoltam ma a büfépultot… Azért szeretnénk, hogy jöjjenek hozzánk, hogy másnak is olyan jó legyen, mint amilyen nekünk. Amikor felkelek reggel és csodálatos körülöttem az erdő, szeretném másnak is megmutatni. Hogy amit átélek, az másnak is boldogságot adjon. Bizonyos értelemben ebben is magamat mutatom meg, szeretném megosztani az élményeimet, mindazt, ahogy ezek lecsapódnak bennem – erről szólnak a dalok, a könyv és a Rengeteg is.
Az örökbefogadással kapcsolatban mondtam ezt egyszer, de mindenre igaz: ha sütök egy finom rétest, de csak ha egyedül eszem meg, olyan, mintha nem történt volna semmi.
