Otthon voltam pár napig. Mármint a középső otthonomban, Budapesten, ami nem annyira otthon, mint Szatmár vagy Kolozsvár, de jóval otthonabb, mint Bécs. Ilyenkor persze habzsolok. Eszem a kedvenc gyors-kínaimban a hazai viszonyokhoz adaptált nyolckincset és édes-savanyút, majd csípős ázsiai levest az Oktogonnál. Ezek az ízek hiányoznak leginkább. Én az ázsiai konyhával Pesten ismerkedtem meg, addig csak hírből ismertem. Előbb a gyorséttermek világa tarolt le még amikor a Népszabinál gyakornokoskodtam a kilencvenes évek közepén, és nem nagyon volt pénzem másra. Azóta persze ettem puccosabb kínai étteremben is, és tudom, hogy zongorázni lehet a különbséget, nekem mégis úgy rögzült, mint a fiatalság, az épp kitáguló világ, az addig csak elképzelt lehetőségek íze. Aztán pár éve a vietnámi pho levesek hulláma, aztán a thai ételek. Nekem a magyar főváros egy életre az ázsiai ízek otthona lett. Haza a wokban.
Nyitok itt gyorsan egy zárójelet, mielőtt valaki a magyar konyha idegenszívű árulójának, a hon hitszegőjének tartana. Indulás előtt mindig felszerelkezem két-három kiló jóféle parasztkolbásszal, mert Bécsben az sem az igazi, vagy vehetek méregdrágán magyart. Ott is akad persze kivétel, kozmopolita kolbászkák – cérnák és vastagok – kacsintgatnak a pultról, de a krumplilevest igazán csak a hazai tudja úgy megédesíteni, hogy a honvágy fel se merüljön. Szóval, a haza jön velem a szatyorban, olyan bukéval töltve meg a kocsit, pláne ha a határon is kell várakozni, hogy napokig nem lehet kiszellőztetni a kárpitból az otthonosságot.
Ázsiai éttermek, gyorsak és lassúak, Bécsben is vannak, és vannak nagyon jók is, de messze nem hozzák azt, ami a felfedezés akkori izgalmával járt együtt. Azt hiszem, akkor vetettem le végleg a kínosan válogatós gyerekkori énemet, aki kipiszkálta a szilvát a szilvás gombócból és le kellett szűrni neki a bablevest, hogy se a bab, se az apró hagymadarabkák ne maradjanak benne. Hirtelen bele akartam harapni a világba, és nem érdekelt, hogy lesz, amit majd ki fogok köpni. (A babot azóta sem eszem meg a bablevesből, bizonyos őrültségeket, úgy tűnik, nem lehet levetkőzni.)
Aztán a könyvesboltok jönnek, ezt soha nem hagynám ki. Ha már nagyon nagy az éhség, akkor Bécsben is be-betérek egy üzletbe, de ott kissé kimérten fordulnak hozzám a könyvek. Udvariasak, de tartózkodóak, mint az a nő, aki már az első találkozáskor lefekteti a szabályokat: kézcsók lehet, de a combomra rá ne tegye a kezét! Bezzeg a hazai boltok. Ott egyből csacsognak, csicseregnek, és úgy kelletik magukat, hogy azt egy bordély sokat látott lakói is megirigyelnék. Feleségnek, szeretőnek vagy csak egy pásztoróra alkalmi ismerősének kínálkoznak. És hogy tudnak belesimulni a kézbe, ha leveszed a polcról, miközben történeteket suttognak, távoli vagy közeli világok kacifántos históriáit.
És akkor a napot mozival koronázzuk meg (színházzal azért nem, mert macerás jegyhez jutni). Természetesen James Bond kalandjával kezdtem a habzsolást, mert klasszikusoknak kijár az elsőség. A ciklus végére egyébként Daniel Craig teljesen belenőtt Fleming karakterébe. Jól emlékszem, mennyire értetlenkedve fogadtam a halálosan sármos és kissé tartózkodó Pierce Brosnan után a csupaizom, csücsörítős 007-et. Most meg azon kaptam magam, hogy már-már könnyes szemmel intek neki búcsút. De nem hagyhattam ki azt a ziccert sem, hogy két fontos regény adaptációját is meg lehet nézni mozikban. A feleségem története kissé próbára teszi a nézőt a hosszával, de a patinája, a visszafogott csillogása, a képek töretlen szépsége sok mindenért kárpótol. És az sem utolsó, hogy Störr kapitány méltó módon elevenedett meg a holland színész, Gijs Naber személyében (Lizzyt kicsit mindig másképp képzeltem el, de Léa Seydoux a harmadik órára engem is levett a lábamról). A hét nyertese viszont egyértelműen Nagy Dénes filmje, a Természetes fény. Ez nem klasszikus adaptáció, mert Závada Pál nagyregényének csak egy részét filmesíti meg (az egészet nem is nagyon lehet vászonra vinni, mert szerteágazó, aprólékos és olvasót is kér, nem csupán nézőt), azt viszont majdhogynem hibátlanul. A kevés szóval és megrázó képekkel operáló film sokat tehet azért, hogy a szovjetek órákat lopdosó, erőszakolós alapsztorijai mellé a mi (rém)történeteink is felsorakozzanak. Hiszen úgy lettünk áldozatok, hogy előbb agresszorok voltunk, figyelmeztet a film. Hirtelen megelevenedik a megszállás, amelynek Ungváry Krisztián egy egész könyvet szentelt (ő volt egyébként a film szakértője is).
A látogatás végén diszkrét kolbászszagban, a csomagtartóban csábos könyvekkel indulok el a határ felé. Az anyósülésen James Bond fürkészi az út menti bokrokat, hátul Störr magyaráz valamit a nők hűtlenségéről a szakaszvezető Semetka Istvánnak, aki egy megállónál csoportképet készít rólunk. Várnak otthon, a családom, mondom nekik, mire csak bólogatnak. Aztán a hazáról kezdünk beszélgetni: Störr a tengerről, Bond a fél világról és a vodka-martiniről, Semetka a vágyott, de meg nem talált lelki békéről mesél. Én hallgatom őket, és most ez a hallgatás bennem a megérkezés.
