„A nevelés nem áru, amit szállítunk, hanem olyan, amit életre keltünk, s amelyet mindenkinek önmagának kell megtalálnia.” (Karl Jaspers)
Az autonómia a közéleti és politikai csatározások izgalmas témája, sokféle szaktudomány és művészet foglalkozik vele, érdeklődik iránta a média, a filozófia, az egyházi és civil szervezetek jó része. Viszont számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a pedagógia (elméletileg és gyakorlatilag egyaránt) mellőzi vagy legalábbis mostohán kezeli az autonómia vizsgálatát. Többnyire hallgat erről a problémáról vagy úgy tesz, mintha semmiféle feladata és jelentősége számára nem lenne. Jellemző például, hogy az új NAT (sem az Alapvetésben, sem a Kulcskompetenciák című fejezetében) meg sem említi ezt a fogalmat. Nem kevés tapasztalat szól arról, hogy maga az oktatási szisztéma, mechanizmus valójában leszoktatja az iskolaigazgatót, a tanárt, a diákot az autonómiáról, mert úgy fél az önálló véleményalkotástól, az önállósulási törekvéstől, mint az ördög a tömjénfüsttől.
A pedagógia azonban egyáltalán nem maradhat közömbös ebben a kérdésben. A gyakorló pedagógia egy része még mindig a régi, elavult, poroszos nevelési beidegződések világának rabja, amely minden vonatkozásban száműzi az önállóságot. A neveléskutatás pedig előszeretettel boncolgatja a szeretet, az igazmondás, a tisztelet, a becsület stb. erényeit, ám alig van szava az autonóm gondolkodásmód fontosságáról: mérvadó neveléselméleti munkák nem, vagy súlytalanul tárgyalják ezt a fogalmat. Ideje hát szakítanunk az ilyen elhibázott felfogással, időszerű lenne felismerni és egységesen elfogadni, hogy az autonómia nemcsak kívánatos, hanem egyúttal szükséges is.
A pedagógiában azért fontos az autonómiára való nevelés, mivel a családi hatások mellett (s nem ellenében!) mégiscsak az iskolaműködés az, amely hosszan és tartósan befolyásolja az új nemzedékek szellemi állapotát, világlátását, erkölcsi beállítódását. Leginkább azt az alapértéket, társadalmi kívánalmat közvetíti, hogy a fiatal majd ne valamiféle bábfigurává, ahogyan Petőfi Sándor fogalmazta korábban: „kutyaalázatos” kiszolgálóvá váljék. Hanem önálló arculattal, gondolkodásmóddal bíró, saját tudatában és létében megerősödő egyénként lépjen be a felnőttek világába. Ez pedig – ha felismerjük, ha nem – nagymértékben (de nem kizárólagos módon) az oktatás és a nevelés adott színvonalától, kultúrájától függ.
A tapasztalatok azt igazolják, hogy temérdek probléma halmozódik fel az oktatás, még inkább a nevelés világában. Ám a legnagyobb gond éppen az, hogy a nevelés társadalmi tekintélye és jelentősége jól érzékelhető módon megcsappan, amibe azonban egyáltalán nem nyugodhatunk bele. Idézzük fel ezzel kapcsolatban Szent-Györgyi Albert és Márai Sándor, egymástól függetlenül megfogalmazott, mégis hasonló gondolatát, hogy tudniillik a nemzet legnagyobb problémája az ifjúság nevelése! Ha két teljesen különböző egyéniség és eltérő foglalkozású értelmiségi (tudós és művész) jut ilyen álláspontra, az aligha lehet véletlen és ötletszerű meglátás. Azóta több mint fél évszázad telt el (mindkettő a II. világháború idején született), ám az aktualitása – gondolom – csöppet sem változott. S ha ez így van, talán nem tűnik indokolatlannak a célkitűzés: határozzuk meg végre és küzdjük ki a nevelés megkülönböztetett társadalmi rangját, fontosságát.
Azt gondolom, a nevelés során – sok más mellett – kiváltképp az autonómia értékét s erényét kívánatos képviselnünk. Nem utolsó sorban azért, mivel e téren tapasztalhatunk nagymérvű lemaradást. Kérdezhetjük tehát, mi valójában az autonómia? Anélkül hogy belebonyolódnék a meghatározás gyötrelmeibe, hadd foglaljam össze a legrövidebb módon felfogásomat. Az autonómia magas rendű elv, az adott politikai és gazdasági hatalomtól való elkülönülés, erkölcsi és szellemi függetlenség, önállóság, öntörvényszerűség. Magát a nevelés fogalmát is ezzel a kritériummal próbálom értelmezni. A nevelés az a folyamat (és itt utalok Karl Jaspers, XX. századi német gondolkodó nézetére), amely segíti megvalósítani az ember saját létét az önállóvá váláshoz a szabadságban. Az autonómia követelménye magasra állítja a mércét a pedagógiában (is). Ott kezdődik az autonómia a pedagógiában, hogy utat, teret és nyilvánosságot adunk a fiatalnak (és bárkinek!) az önálló véleményformálás, a szabad gondolkodás, a kritikai és önkritikai készség és képesség gyakorlására.
A pedagógiai autonómia elve magától értetődőnek és fölöttébb magasztos értéknek tűnik, azonban a megvalósítása a gyakorlatban komoly akadályokba ütközik. Problémák legalább három szinten alakulnak ki: strukturális-rendszerszintű vonatkozásban, intézményi (iskolai, egyetemi) szempontból, végül a pedagógus munkájában és személyiségében ható mutatókban. Vegyük szemügyre e hármas tagoltságot!
Az oktatáspolitika (amely kijelöli az alapvető irányvonalat és az oktatási struktúra működését) nyíltan és hivatalosan nyilván nem azt hangoztatja, hogy az alattvalói mentalitás kialakítására kíván nevelni. Mégis a gyakorlatban azt tapasztalhatjuk, hogy a fölülről oktrojált szabályzók, rendeletek, intézkedések a legkevésbé sem nyújtanak kellő motivációt és tényleges alkalmat az alulról jövő kezdeményeknek, az önálló célú és jellegű törekvéseknek. Ma még távol vagyunk az önszerveződéstől, attól, hogy tömegesen úgy indítsák az új nemzedékek a felnőtt létüket, hogy meg tudnak majd állni saját lábukon, és képesek legyenek irányítani, legalább is befolyásolni saját sorsukat. És itt most elsősorban nem az egzisztenciális körülmények, egyébiránt aggasztó alakulására gondolok, hanem az éretlen szellemi-mentális és a torz lelki-erkölcsi állapotokra. Ennek tükrében mindenképp indokolt gondolkodnunk a jelenlegi oktatási rendszerünk és struktúránk alkalmassága vagy alkalmatlansága kérdésén. Számomra nyilvánvaló, nem spórolhatjuk meg a nyílt és szabad oktatáspolitikai vitákat. És joggal várhatjuk el, hogy az aktuális oktatáspolitikának – az eddigieknél nagyságrenddel nagyobb – affinitást kell mutatnia a neveléskutatás, egybehangzóan figyelmeztető megállapításai iránt. Noha tudjuk, hogy más törvényszerűségek alapján működik a politika és a tudomány (itt a pedagógiai szakma).
Az intézményi autonómia állapota is mutatja, hogy az oktatáspolitikai irányvonal annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban sikerül megvalósítani. Az intézményvezetők hosszan tudnának beszámolni arról, hogy milyen megalázó kényszerpályán mozognak. Itt csupán arra utalok, hogy a tantervekben, programokban milyen csekély mértékben érvényesül – többek között – a kritikai mentalitás. A magyarországi közoktatás napjainkban még nem érkezett el a kritikai pedagógia általános elfogadásához – olvashatjuk egy friss kiadványban. Igaz is, a politika és a szakma egyaránt eldönthetné már, hogy a kritikai szellem és mentalitás fejlesztése vajon nemzeterősítő avagy -romboló hatású. Továbbá azt gondolnánk, a felsőoktatásban nincs különösebb gond az autonómiával. A helyzet azonban ugyancsak ad okot aggodalomra. Nem is az alapítványi kiszervezésekre és a kuratóriumok tagságára utalok: bár még kevés idő telt el a bevezetésük óta, ám a kizárólagosan felülről vezényelt és előkészületek nélküli gyors átalakítások nem sok jót ígérnek. Viszont hivatkoznék két, számomra érthetetlen és elfogadhatatlan negatív fejleményre. A felsőoktatásban jelenleg több száz nyugdíjas tanár dolgozik térítés nélkül. A hivatástudat szép dolog, ám fölöttébb megalázó a jogi-pénzügyi feltétel hiánya. A másik egy hihetetlen történet. Hazánkban működik olyan egyetem (bizonyos nemzetközi rangsorban Magyarország legjobb egyeteme!), ahol az egyik intézményvezető abban a tévhitben ringatja magát, hogy az ő, és csakis az ő szava, igazsága létezik, s az a beosztottja, aki önállóan gondolkodik, és kritikai véleményt merészel megfogalmazni, azt megfélemlítik, hátráltatják szakmai előmenetelét, végső esetben elbocsátják az egyetemi kötelékből. Nem kívánom általánosítani ezt a történést, de az biztos, hogy itt egyértelműen csorbul a tanári szabadság (az elv és a gyakorlat nagyon is „hajba kap”).
Az egyes pedagógus joggal érezheti, hogy ezernyi szabály és elvárás köti munkáját és személyét, ezért nem tud autonóm módon tevékenykedni. Ám valamilyen reménysugár mégis adódhat: amikor becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját, az óra színvonala, hatékonysága már olyanná lesz, amilyenné ő maga tudja megalkotni. A döntő kérdés éppen az, hogy képes-e diákjaiból és önmagából kialakítani az igényt, a készséget és a képességet a tananyagok önálló és szabad feldolgozására. Arra, hogy ne féljen gondolatai szabad elmondásától, kritikai meglátásaitól, továbbá bátran vállalja fel az érvek és ellenérvek folyamatos ütköztetését. Egyáltalán a pedagógus (is) ismerje fel és el, az autonóm létezés nem automatikusan, hanem csak tudatos felkészülés, erős eltökéltség útján valósulhat meg. Az autonómia nem a sors látványos ajándéka, hanem kemény vállalás és szilárd jellem következménye. Az autonómiát a pedagógusnak (is) ki kell küzdenie, amelyet megtanulhat és gyakorolhat.
Nyilvánvaló, a valóságban e nélkül is lehet tanítani és nevelni. Ahogyan autonómia nélkül is tudunk élni. Sajnos. Számomra egyértelmű, az előbbi út a magas rendű, a példaértékű és a magával ragadó választás. Az utóbbi pedig a könnyebb, a kevesebb problémát, konfliktust okozó felfogás és eljárás. A döntést az egyes pedagógus hozza meg magára vonatkozóan, és ez – bizony – már az ő felelőssége.
A fentiekben arról próbáltam írni, hogy hol kezdődik az autonómia a pedagógiában. Hogy hol végződik, azt a tisztelt olvasóra bíznám.
