Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott mind tehetetlenebb szakvezetője azt mondta a hajdanán rendre eltángált albánoktól elszenvedett második vereség után, hogy „a borász csak abból a szőlőből tud bort csinálni, amit leszüretelt”. Signor Rossi, ezt akkor kellett volna mondani, amikor aláírt a jó szemű MLSZ-nek, amely Pintért és Leekenst is pajzsra emelte, majd úgy hajította el mindkettőt, akár a hulladékot. Mert, olaszrizlinges Rossi úr, már hivatalba lépése előtt megmondtam volna önnek – nem kell hozzá nagy ész –, hogy mifelénk szerfölött savanyú a szőlő, ebből még a nedű apostola, a korszakos Pep Guardiola is csupán lőrét tudna előállítani.
Tehát 2018 júniusában kellett volna azt felelni: sajnos e domboldalból nem születhet minőségi termék. Ha viszont több mint három éve szignáltunk a nagy dohányért, akkor utóbb ne fanyalogjunk, hogy „ezekkel nem lehet”.
Mi tudjuk a legjobban, signor, milyen képtelenség errefelé csapatot csinálni. Valamennyire már Albániában is megy, nálunk úgy harminc éve nem sikerül. A selejtezők negyedik helye magyar papírforma; ne feledjük, hogy még az idei Európa-bajnokság kvalifikációs csoportjában is mindössze a baráti baltás Azerbajdzsán egypontos legjobbjait előzte meg kegyelmed keserves kompániája. Akárcsak akkor, most megint felfedezte ön Nagy Zsoltot, ami kétségkívül egyedi jellemzője rendkívüli pályafutásának. Tavaly ezt is Az év edzője díjjal ismerte el a Magyar Sportújságírók Szövetsége, ahogyan Az év csapatának a futball-válogatottat választotta. Ilyen szerény kvalitású együttes korábban nem is álmodhatott hasonló kitüntetésről, a dupla első hely sokkal inkább volt a zsurnalisztika szégyenfoltja, mint valódi teljesítmény méltó elismerése.
De hát a NER az NER, kellett villantani valamit – legalább a pályán kívül – az eltékozolt százmilliárdok igazolásáért. Az ellentételezés persze lehetetlen volt, ám egy elkötelezett főszerkesztő, aki speciel a sportújságíró-szövetség elnöke is, azt írta útmutatásul 2018 augusztus 20-án: „Mindannyian örülnénk, ha ennél is több sikert ért volna el fennállásának tizenegy esztendeje alatt a Puskás Akadémia, és még több rangos mérkőzés helyszíne lehetett volna a csupán négyéves Pancho Aréna. Azt állítani azonban, hogy hiábavaló volt az építkezés és minden erőfeszítés, badarság.”
Na most, üveges szemmel bámultuk ezt a roppant sikeres „akadémiát” egy másik labdarúgó-tanintézet, a lett Rigas Futbola Skola anonim növendékeitől öt góllal megaláztatni; miként volt alkalmunk megtapasztalni, mit művelt szerencsétlen magyarokkal a Torpedo Zsogyino, a Progrés Niederkorn, az Ararat Jereván vagy többször is a liechtensteini Vaduz. S láttuk Sebőköt, Bánfit meg a többieket hasztalan kergetni a tizenkettes grundmeccseket játszó jugoszlávokat; villogni honfitársaink ellen a máltai Carmel Busuttilt, majd utódját, André Schembrit; az izlandiak oda-vissza győzelmét hazánk megrökönyödött fiaival szemben; az andorrai Marc Rebést győztes gólt fejelni Gulácsinak; az addig ismeretlen Aurélien Joachimot talp alatt húzogatni a luxemburgi–magyar találkozó (2-1) első gólja előtt.
S napra pontosan harmincnyolc éve, amikor az angol válogatott 1983. október 12-én 3-0-ra nyert Budapesten, Mezey György szakvezető azt mondta: „Ismét bebizonyosodott, hogy csapatunk képességei nem érik el a nemzetközi színvonalat.” Szepesi György MLSZ-elnök hozzátette: „Ekhós szekérrel nem lehet gyorsvonattal versenyezni.” Dr. Páncsics Miklós, az MLSZ főtitkára pedig leszögezte: „Súlycsoport-differenciákat képtelenség egyik percről a másikra felszámolni.” A Daily Mail azt írta: „Az egykor oly félelmetes Népstadion úgy visszhangzott jóval a mérkőzés lefújása előtt, akár egy temető.”
Na most, az a magyar csapat három évvel később világbajnokságon szerepelt. Mindmáig az utolsón, amelyen honfitárs labdarúgóink szíveskedtek megjelenni.
Most megint az angolok az ellenfelek. De a vb messzebb van, mint ide Katar, s távolabbra nézve sem látszik közeledni.
Önnel vagy ön nélkül, édes mindegy, signor Rossi.
